MEGJELENT NOVELLÁK

(Válogatás)

Tőlem elválaszthatatlan

Gyerekkorom óta álmodoztam róla. Regényes képeket festett fantáziám, s észrevétlenül mosódtak össze a képzelt és valós történetek. Nagymamám hozta legtöbbször szóba, meséivel oldva fel apránként a gyászt. Általa színes üveggolyókká váltak történelmünkdarabkái, hogy a megadó tűrés kényszere gurítsa őket szerteszét, s ki-ki megragadva egyet közülük, mint kincset óvja tovább. Minden család őriz titkokat, vagy hagyományoz át lassacskán legendává szelídülő történeteket. Ez volt a mi múlthoz kötő, láthatatlan fonalunk. Apám ritkán beszélt érzésekről, vágyakról, de mindig türelmesen hallgatta nagymamámat. Nagybátyám hevesen utasított el minden róla szóló történetet, s ha ez mégis elkerülhetetlen volt, ajtót csapkodva távozott a szobából. Nénikém viszont, mintha ő maga is álom lenne, csak képzeletének köszönhetően vészelte át a két mesélés közötti üres járatot, a való világot, ahogy arra nagybátyám emlékeztette olykor. Soha nem láttam őt ébren, és soha senkit olyan boldognak.

Hálás voltam a meghívásért, hogy részemmé lehet a tőlem elválaszthatatlan. Családom többi tagja más-más indokkal hozakodva elő maradt távol. Egyedül indultam tehát neki a hosszú útnak. Hamarosan zúgott a fejem a felrémlett történetek sokaságától, a homályos képek és kifakult fotók emlékétől. Ismeretlenül is ismerős volt a táj, sem térkép, sem GPS nem hiányzott.

– Oh, az az esküvő! – szólalt meg hirtelen a nagymamám.

Meglepetten néztem hátra. Biztosra vettem, hogy ott mosolyog elégedetten a hátsó ülésen, amiért sikerült észrevétlenül az autóba lopóznia. Tévedtem. Magam voltam csak.

– Igen, az a híres esküvő… – folytatta.

Rezzenés nélkül vezettem tovább. Nem érdekelt, hogy a képzeletemben vagy a valóságban játszik-e velem. Megszoktam már, hogy minden egy kicsit ez is, az is.

– Hogy megbolydult a világ! Összesereglett a nép. Még egy miniszter is volt a vendégek között. Akkor volt a legszebb…

– Ki? A menyasszony? – kérdeztem, várva a mesét.

– Ő is – mondta. – Olyan gyönyörű volt, hogy minden lány a helyébe képzelte magát, különösen a délceg vőlegény miatt.

– A szertartást is ott tartották?

Akkor még állt a kápolna. Virággal borították a falat, a padlót, gyertyák fénye világított. Csak a család fért be és néhány méltóság, a többiek kintről figyeltek a falu népével együtt. Mindenki ott kíváncsiskodott. Néhányan a szertartás előtt ki-be szaladgáltunk, végül majdnem kinn rekedtünk, annyi ember vette körül az épületet. Gyerekek voltunk még, csintalanok.

Felnevetett, vele mosolyogtam.

– Apám szerint soha annyi tyúkot, kacsát és disznót nem ért egyszerre vég, mint azon a hétvégén…

– És bálok idején?

– Az más volt…, bár nem kevésbé varázslatos. A ruhák suhogását néha ma is hallom, akár a poharak csendülését és a sok nevetést. De anélkül múltak el a szép idők, hogy nekem egyszer is jutott volna a táncból.

– Ráismersz majd?

– Te is. Hófehéren, mint mindig, egy kevés zölddel… De nézd meg magad… Megérkeztünk…

A bekötőútra kanyarodtam. Végtelen hosszúnak tűnt az az alig egy kilométer a kapuig. Tudtam, hogy menni kell, hogy mindig erre vártam, és jobban akarom bármi másnál, de mi lesz, ha nem olyan, ha nem ismerjük meg egymást, ha…

– Eltaszít? Arra még csak ne is gondolj! – súgta fülembe a nagymamám.

Még néhány méter… egy-két fa… és ott állt teljes pompájában, vakító hófehéren a zöld díszeivel, körülötte sok-sok idegen ember. Ünnepnap volt és ő az ünnepelt.

– Na, hogy tetszik? – kérdezte büszkeségtől dagadó mellel a tulajdonos.
– Szép, nagyon szép – feleltem meghatódva.
Szebb volt bármely fotónál, szebb a képzeletnél, mert teljes valójában előttem állt.
– Amikor a sűrű bozótban rátaláltunk, a jobb oldali helyiségből már egy tölgyfa nőtt ki. Kétévnyi megfeszített munka, rengeteg pénz és akarat kellett hozzá. Senki nem hitt benne rajunk kívül.

– Senki… – ízleltem a szót.

Bűntelenül is magamra ismertem a hitetlenkedőkben, és keserűség töltötte el a szívemet. Egykori kastélyunk, a múltunk, az álmunk, a képzeletünk elhagyatott romból épült újjá, hogy emlékeztessen, kik voltunk és mivé lehetnénk… És mi még csak meg sem hallottuk a segélykiáltást! A veszteségtől bénultan, évtizedek óta éltünk történeteink zárt világában, semmit sem fogva fel a jelen változásaiból.

– Megnézi? – szólalt meg a tulajdonos felesége.
– Persze…, ezért jöttem – tértem magamhoz.
Felsétáltunk a rámpán, majd a zöldre festett ajtókon át be a fehér falak közé. A régmúlt díszletei találtak rám. Itt élt hát a dédapám, itt játszott a nagymamám, itt tartották azt a híres esküvőt, itt boldogult a sok szépreményű ős…

– Hamarosan hozzákezdünk a kápolna újjáépítéséhez is – mesélte izgatott örömmel a tulajdonos.

– Jó, nagyon jó – lelkesültem vele.

Megérintettem a falakat. Kezem nyomán összekapcsolódott múlt és jelen eltörölve a hányattatás évtizedeit. Büszkeség és béke töltött el, még ha másé is volt az érdem.

– A felszentelés után kíván majd szólni néhány szót? – kérdezte a feleség.
– Nem – feleltem csendesen.
Végighallgattam a köszöntő beszédeket és az újjáéledés történetét, sétálgattam a kertben, majd egy padon ülve néztem, ahogy az esti fény átrajzolja a kastély íveit. Ruhák suhogtak, és poharak csendültek a nevetések között. Külső megfigyelő voltam most is, alig változott valami.

– Ő a dédunoka? – súgtak össze mind többen mögöttem.

Már-már attól tartottam, megszólítanak. Hogy mesélnem kell. De mit is mondhatnék? Nekem nincsenek történeteim. Emlékem is csak ez, a mai nap…

– Gyere, fiam… – karolt belém váratlanul a nagymamám. – Későre jár. Most már induljunk haza…

 

 

Kecsmár Szilvia

 

http://tiszatajonline.hu/?p=83859

Dióhéjban

(kérdés-felelet játék)
A Liget irodalmi és ökológiai folyóirat „TITOK LEGYEN!” című pályázat egyik nyertes írása.

 

Nem voltam ott és te sem voltál.

 

Hogy láttuk egymást? Máskor, máshol.

Köszöntöttelek? Mindig udvarias vagyok. 

Mosolyogtam? Ha egyszer örültem neked. 

Beszélgettünk? Soha nem vagyok ellene. 

Érdeklődtem az asszony felől? A kíváncsiság teszi. 

Meséltem a gyerekekről? A kedvenc témám.

Meghívtál egy korsó sörre? Kedves tőled.

Visszahívtalak? Így neveltek.

Elővetted a mobilodat? Nekem is van.

Készült közös fotó? Remek.

Átküldted? Már nyitom is.

Hogy tetszik-e? Nagyon.

Bizonyíték? Nem tagadom.

Félek-e? Nem igazán.

Szerinted kellene? Meglehet.

Hogy most mit teszek? Semmit.

Miért nem? Mindketten tudjuk:

 

Nem voltam ott és te sem voltál. 

 

 

Kecsmár Szilvia

 

in: Liget irodalmi és ökológiai folyóirat, Budapest, 2013/3 Tematikus szám

Az alibi

A belgiumi Liège–ben a csoportos nyelvórákon lengyel, cseh, román, magyar, ukrán, koszovói, olasz, spanyol, algír, tibeti és indiai tanulja együtt a franciát, és igyekszik beilleszkedni az új környezetbe. Az órák rendszerint humorosan telnek, ami leginkább Valérie érdeme. A francia tanárnő előszeretettel űz gúnyt saját túldomborodott idomaiból, hogy kedvenc, már–már sikeresnek mondható fogyókúrás praktikáival traktálja hallgatóit. Borúsabb napokon migrénnel küszködve evickél el az ajtótól az interaktív tábláig, közben gondosan sorolja egymás után a világ összes betegségének francia megfelelőjét. A nyelvtudás a legfőbb érték a munkaerőpiacon, így mindenki zokszó nélkül jegyzetel. Egyszer még ez az ismeret is jól jöhet. Ha máshol nem, hát a patikában.

Telnek a hónapok, és már nem feszeng annyira a társaság, az órák közötti szüneteket sem tölti be az áthatolhatatlan, kínos csend. Lassan felszínre kerülnek az egyéni sorsok, velük a közös nevező, a jobb élet reménye. A tibeti fiú még csak huszonnégy éves, de már a hatodik nyelvét tanulja. Gyerekkora óta vándorol a szüleivel, meg sem rezdül az új környezet új kihívásait látva. Neki egyformán idegen minden hely, gyökerek híján mégis bármelyikről készséggel elhiszi, hogy az az otthon. Az indiai nő először a néhai gyarmattartónál, Angliában próbált szerencsét, két éve mégis otthagyta a szigetet. A férje után jött Belgiumba. Kínnal–keservvel tördeli a franciát, megbotlik minden kimondott szó előtt, mégis örömtől sugárzik az arca, mert tizenkét éves lánya már ebben a multikulturális, soknyelvű világban nőhet fel. Az olasz nő jogot végzett, és férjével sebtében házasodtak össze az anyja kertjében néhány nappal a költözés előtt. Reméli, előnyt jelent az összekötő papír. Az ukrán, a román, a koszovói nő is tanításból élt azelőtt, a lengyel most takarításból. A cseh férfi ritkán vesz részt az órákon, munka után kajtat, talál is, úgy lehet, mert egyszerre elmarad. A spanyol nőnek belga férj jutott, ő csak a kiejtésén javítana, hadarni már franciául is kitűnően tud. Az algír férfi éjszakánként nehéz fizikai munkát végez, fáradt, álmos, nyűg neki a tanulás, pedig csak az írással van baja. A román és a magyar hallgató enyhül meg legkésőbb egymás felé. Belgiumban is szétválasztja őket a történelmi örökség, sokáig tart, mire meglátják az embert a másikban. Végül csak sikerül.

Közeledik a záróvizsga ideje, és Valérie újabb vidám feladatot eszel ki. Párba osztja diákjait, s megkéri őket, hogy találjanak ki egy hihető közös alibit a szóbeli vizsgára, mert tudomása szerint az iskolába betörnek majd előző este, és akinek a másik nem tud alibit igazolni, elvérzik a végső menetben. A játék kitalált, mégis nagy fejtörést okoz. A koszovói és a román nő gondolatban sétára adja a fejét, majd közös főzőcskézésbe kezd. Az ukrán és a lengyel egy mozifilm mellett dönt, a spanyol táncestre invitálja magyar társát, az indiai és a tibeti még az eszmecseréig sem jut, mert az utóbbit váratlanul új otthona felé tereli a sors. Az algír férfinak különc ötlete támad. Ökorendezvényre hívja el olasz kollégáját, aki a nap zárásaként mi mást, egy közeli olasz éttermet ajánl. Kicsit sajnálkozik ugyan, hogy nem ihat majd kedvenc Chianti–jából, és szolidaritásból a húsos pastáról is le kell mondania, ám nagylelkűen a vegetáriánus verziók sorolásába kezd. Az algír férfi szeme egyre kerekedik. Semmit sem tud kezdeni a spenótos gnocchival, a négysajtos rigatonival vagy a szarvasgombás fettuccinével, és a zöldséges rizottó sem hozza lázba. Ő kuszkuszról és erős fűszerekről álmodik, nem a pattogó olasz kiejthetetlen nevű remekeiről. Az olasz nem enged. Ha ő elfogadta a rendezvény ötletét, nyelje le egyszer az algír is a paradicsomos spagettit.

– Bajod van az arab étellel? – kezd izzásba az algír sötét szeme.

A váratlan gyanúsítgatástól az olasz is józan eszét veszti. Záporoznak a szidalmak a nyelvek kutyult egyvelegén, a többiek csak néznek, nem értik, egy ártatlan játékból hogyan lett kultúrharc. Az indiai nő bátorodik fel egyedül. Számára még nagy a tét, hiszen nincs társa, akivel alibit találhatna ki. Hátrahagyva a francia nyelv gáncsait, kristálytiszta angolsággal csendesíti le az egymásnak feszülő feleket.

– És ha indiai étterembe mennétek? – mosolyog. – Szívesen csatlakoznék hozzátok!

Mindkettő szava elakad.

– Végülis, fűszeres konyha… – eszmél fel az arab.

– És egész jól készítik el a bárányt vagy a halat, rákokat… – ismeri el az olasz.

Egy kis szégyenkezés még, a harmadik fél kedves terelgetése, és összeáll az alibi. Kezdődhet az igazi játék, a kultúrharcmentes francia szóbeli vizsga…

 

Kecsmár Szilvia

 

In: Gyűlölet és kiengesztelődés a Bibliában. (A 26. Nemzetközi Biblikus Konferencia kötete) Szerk.: Benyik György

Ha elfogy a barack

Erzsike egy belvárosi társasház második emeletén éldegélt meg nem értett zseni fiával. Hogy a festő-fotóművész gyermek alkotói kiteljesedése zavartalanul mehessen végbe, Erzsike nyugdíjazása után is tanítványokat fogadott, s napi öt-hat órában okította a németet. Kiváló tanár hírében állt, így apróhirdetés nél-kül is rátaláltak a főként Németországban boldogulni vágyó szakácsok, pincérek és egyéb szakmunkások.

– Nehéz hetvenen túl – sóhajtott fel, és megigazította félrecsúszott hajhálóját.

– Ne keseregj folyton! – szólt ingerülten Béla, a fia.

Béla a negyvenes évei végén járt. Tekintélyes sörhasától nehézkesen mozgott, az unott céltalanság arcára ült, ám hízelkedő mosolya hamar elfeledtette a testi és jellembéli fogyatékosságokat. Kifinomult stílusban tudott csevegni, nagy tudású, tájékozott, kedves ember benyomását keltette, amikor éppen szedte az orvosa által felírt antidepresszánsokat. Ám valahányszor függetlenedési harcba kezdett, s elutasította a gyógyszereket, magába forduló, mogorva, ellenszenves alakká változott. Zengett a ház artikulátlan ordítozásaitól.

A szomszédok már-már azt hitték, rendőr kell és mentőautó. Időnként őszintén elcsodálkoztak Erzsike még mindig ép csontjain.

– Nyisd már ki az ajtót! Biztos Jolán az – kiabált ki szobájából a csengő által nyugalmas semmittevésében megzavart Béla.

Erzsike elcammogott a bejárati ajtóhoz, és résnyire nyitotta a leselkedő ablakot.

– Egyik tanítványom hozott jó kis barackot – kacsintott Jolánnak köszönés gyanánt.

A cigifüst vastag felhőnyúlványai beterítették a folyosót, majd a nyitott ajtón át szélesen úsztak a lépcsőház felé, sálként tekergőzve Jolán vaskos nyakán. A terebélyes barátnő tokáját álla alá gyűrve nyomult előre, egyenesen a konyhába. Erzsike szertartásosan megtöltött két poharat a beígért üstivel, újabb cigarettára gyújtott, majd elégedetten dőlt hátra.

– Nem tudnak ezek semmit – vetette oda Jolán, s a második pohár barack is végiggurgulázott a torkán.

– Hála az égnek, hogy itt vagy – sóhajtozott Erzsike, s ledobta magáról a gondok köveit.

– Elképesztő ez a pofátlanság – folytatta a barátnő.

Jolán valaha vállalati jogász volt, ennek megfelelően gyakorolta a blöffölés művészetét. Húsz éve nem figyelte már a változó jogszabályokat, ám abban a szerencsés helyzetben volt, hogy soha, senki nem rótta ezt fel neki, még csak meg sem kérdőjelezték szakmai rátermettségét. A neve előtti két kis betű épp elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy témától függetlenül csakis neki lehessen igaza.

– Várj, szólok Verának – pattant fel Erzsike.

Végigszaladt a folyosón, átvágott néhány füstszalagot, kiment a lépcsőházba, s megállt a szembe szomszéd ajtaja előtt. Egyik kezével a csengőre tapadt, másikkal az ajtón dörömbölt.

– Vera, itthon vagy? – kérdezte dohánytól dörmögő hangon.

– Mi van már? – bosszankodott Vera magasan rezgetve hangszálait.

– Gyere! Itt van Jolán – sürgette Erzsike.

– Igen? Jövök, jövök – ébredezett a délutáni szunyóka után Vera.

Kattant a zár egyet, kettőt, hármat, négyet, ötöt is talán. Vera semmit nem bízott a véletlenre. Akár a szomszédba, akár a testvéréhez ment vidékre látogatóba, mindig gondosan ügyelt a biztonságra. Vékony, gyenge nő volt, labilis idegrendszerrel. Nem hiányzott neki több aggodalom. Vegyészmérnökként végzett, és habár senki sem emlékezett olyan időkre, amikor dolgozott is, ő szívgyengeségéért mégis a kemikáliákat okolta. Néha, ha többet fogadott el Erzsike pálinkájából, vőlegényéről beszélt, akit egy romlott nő elszeretett tőle, ám ők örökké egyek maradtak mégis. Bizonyítékul karikagyűrűt hordott, s hetente kijárt egykori vőlegénye sírjához, aki már nem mesélhette el, hogy hazugság minden szó. Hiába kérték a férfi gyerekei és unokái, hogy legyen kissé tapintatosabb, ő egy percre sem figyelt holmi fattyakra. Pedig elsőre kedves, mosolygós, jó szándékú asszonynak vélte bárki, s talán sajnálta is a sors által csúful megtépázott nőt.

– Nem tűröm tovább! – mondta Vera felpezsdülve a szíverősítőtől. – Ügyvédhez megyek. Ezek kiforgatnak a vagyonomból.

– Azt hiszik, majd hitelt veszünk fel, hogy ők flancolhassanak? – zúgolódott Erzsike is.

– Azt látni kell – fogott hozzá a beszédhez Jolán –, hogy nincs a kezükben semmi. A jog mellettünk áll. Már csak azért is, mert mindannyiunk együttes beleegyezése szükséges a nagyobb pénzügyi beruházásokhoz. Ne aggódjatok, gyorsan lerendezem őket.

– Jó, jó, nagyon jó, hogy itt vagy – örvendezett Erzsike.

– Nekem ennyi nem elég – kapott vérszomjat Vera. – Újra szavaznunk kell az előző évi pénzügyi beszámolóról. Tudom, hogy Anna lenyúlja a pénzünket. Hogy telne különben ennyi mindenre egy özvegyasszonynak? Tavaly is felújította a lakását. Nekem, amióta itt élek, nem volt pénzem erre.

– Régóta gyanús nekem is – morfondírozott Erzsike. – Emlékeztek, hogy múltkor a fia mit mondott?

Hatásszünetet tartott. Barátnőit vizslatta. Azok a pálinkától elhomályosult arccal bólogattak, s a kipárolgó alkoholgőzben még látni is vélték a néhány héttel korábban lejátszódó jelenetet.

– Volt képe azt mondani, hogy én is takaríthatok. Ki hallott még ilyet? Talán még azt is elvárná, hogy télen lapátoljam a havat?

– Felháborító! – szólt közbe Jolán.

– Arcátlanság! – kontrázott Vera.

– A takarítónőmet nem azért fizetem, hogy ezek csak lóbálják a lábukat. Béla pedig beteg szegény, őt nem engedem dolgozni – lázongott tovább Erzsike.

– Azt se felejtsük el, hogy fizetünk Annának mindenért – okoskodott Jolán.

– Vagy a kuka. Azt is nekünk kellene talán kivinnünk? Ez teljes képtelenség – háborgott Vera. – Én is beteg vagyok, bármikor elvihet a mentő. Tudjátok, a szívem…

– Tudjuk, tudjuk – sajnálkozott kórusban a másik két nő.

– Én se leszek már fiatalabb – panaszkodott Erzsike is. – Nem vagyok hajlandó többet tenni ezért a házért.

– Nem is kell, Erzsikém, nem is kell – nyugtatta barátnőjét Jolán. – Elmondom, mit teszünk.

A másik két nő közelebb hajolt, és kimerevített pupillával, radarrá hajlott füllel várta az utasítást. Jolánnak több se kellett. Aprólékosan elmagyarázta a haditervet. Végső megsemmisítést készített elő gondos dramaturgiai felépítéssel, nem sajnálta az energiát, hogy századszor is elismételje a pálinkától meggyötört barátnőinek a begyakorolni kívánt mondatokat. Késő estébe nyúlt, mire legurították az összes barackot. Elégedetten tértek nyugovóra.

Másnap Bélának sok teendője akadt. Két kényelmes széket kellett ugyanis levinnie a társasház udvarára, hogy Erzsike és Jolán kellemesen tölthesse el a lakógyűlés idejét.

– Én nem maradok – fordult vissza Béla a többi lakó kérdésére.

Kijelentésével nem okozott nagy meglepetést, a kérdés is felesleges volt, csak hát a forgatókönyv. A hosszú évek alatt kimunkált íratlan szabályt illett betartani. Először a buzgóbb lakók települtek ki az udvarra, majd a közös képviselő érkezett felnőtt gyerekeivel, közben valahogy Vera is odasomfordált, s a magával hozott kis sárga székre huppant. A lakók soha nem látták őt jönni, már csak a jelenlétének tényét nyugtázhatták. Mire mindenki helyet foglalt, s kezdődhetett a lakógyűlés, végre megérkezett a célzóvízzel feltöltekezett Erzsike és Jolán. Nem előbb, nem később, pontosan kezdésre. Ehhez szigorúan tartották magukat. Mocorogtak egy keveset a gondosan árnyékba helyezett székeken, majd intettek a képviselőnek, hogy hozzáláthat a napirendi pontok ismertetéséhez.

– Elkezdhetnénk végre? – adta meg a kezdő hangot Vera következetesen akkor, amikor a lakógyűlés már épp elkezdődött.

Anna a csaknem két évtizednyi folyamatos gyötrés ellenére sem szokta meg a lakók különcségeit. Hiába ismerte az összes trükköt, kérlelést vagy zsarolást, gyomra összezsugorodott, keze remegett, hangja szétfoszlott, amint ráirányult a figyelem. A háttérben szeretett játszani a számokkal, irányítani a pénzügyeket, és legfőképp szaporítani a ház vagyonát. A gyűjtéshez értett a legjobban. Az élet sohasem kényeztette el annyira, hogy pazarolhasson, s mivel egész életében mások pénzét kezelte, megtanult jól bánni a sajátjával is. Az évek alatt a harmadik emeleti lakása mellé vett még egyet a házban, egy kis telket a zártkertben, s két garázst is az autóknak. Állandó félelme a gyűlésektől gyanút keltett a lakókban, s egyre többen hitték, a társasház pénzéből gazdagodott meg. A húsz év alatt többször is beperelték, s hiába bizonyosodott be mindannyiszor, hogy ésszerű gazdálkodástól és nem csalás által nőtt vagyona, az irigység tovább mérgezte a levegőt.

– Kedves tulajdonostársak! Mindenekelőtt bejelentenivalóm van – kezdte Anna. – Ezennel, harmincnapos határidővel lemondok.

Döbbent csend. Oda a gondosan kidolgozott terv, és a három barátnő nem készült vészforgatókönyvvel.

– Még kilencven napig el kell látnod a feladataidat – kapott észbe először Jolán.

– Így van, így van – helyeselt Erzsike.

– Nem kell, mivel önkéntesként dolgoztam ennyi éven át – felelt Anna, s maga is meglepődött szokatlan határozottságán.

Jolán nem érte be ennyivel. Minden létező jogi szakszót felhasznált, kínjában valós és kitalált jogszabályokra egyaránt hivatkozott, hogy megzavarja Annát. Sikertelenül. A közös képviselő megelégelte a megaláztatást, szabadulni akart a hurokból.

– Jártam ügyvédnél – hozakodott elő a végső érvvel.

– Persze, ügyvédre volt pénzed – gúnyolódott Jolán.

Úgy tűnt, nem csak a pálinkatársak, kivételesen Anna is kész haditervvel érkezett, felháborítva ezzel mindhárom szabotőrt. Tudta, másképp nem rázhatja le magáról a nyűgöt. Gyerekeivel aprólékosan átbeszéltek mindent, s egy ügyvéd ingyenes fogadóórájának hála, a jogi zűrzavarból is megtalálta a kiutat.

– Mi az, hogy ingyen dolgoztál? – hangoskodott Erzsike, miután Anna részletesen elmagyarázta a két évtized mérlegét.

– Tudod, ki hiszi el! – sziszegett Vera.

– Ez igaz? – kérdezte halk, visszafogott hangon Sarolta, aki csak az elmúlt hónapokban eszmélt rá, hogy tulajdonképpen tizenöt éve a ház lakója. – Ez hogyan lehetséges? Én eddig azt hittem, fizetünk tiszteletdíjat.

– Fizetünk is – károgott a három barátnő, épp csak félpercnyire hátráltatva a választ.

– Igen, megszavazta korábban a lakógyűlés, de soha nem vettem ki a pénzt.

– Ez nem igaz! Nálad üres a rubrika – támadott Erzsike.

– Miért üres? – sipítozott Vera. – Annuska! Magyarázatot követelek!

A közös képviselő türelmesen megvárta, amíg kifogynak a szuszból. Hónapok, évek terhei gyűltek össze benne. Két évtizednyi munka, soha köszönet, soha segítség.

– A takarítás oszlopa nálam tényleg üres. Komolyan azt gondoljátok, hogy még fizetnem is kellene azért, hogy takarítok, vágom a füvet, kiviszem a kukát és lapátolom télen a havat? Hányan keltetek fel hajnali ötkor, hogy azt lessétek, mekkora már a hó? Észre sem vettétek, hogy reggelre ellapátoltam mindet. Még szerencse, hogy a gyerekeim besegítettek néha.

– Nagyon helyes, hogy segítenek – bólogatott Erzsike.

– Ez a minimum – helyeselt Vera.

– Mi az, hogy a minimum? Nem kötelességük a hólapátolás. Maguknak sem ártana legalább lesöpörni időnként a lépcsőházat – háborodott fel Balázs, a közös képviselő fia.

– Jegyezze meg, kedves Balázs, hogy mi itt soha nem takarítunk! – oktatta ki Erzsike.

– Fiatalember! Milyen hang ez? – vonta kérdőre Vera. – Mondja meg az édesanyjának, hogy nagyon felelőtlenül végezte a dolgát.

– Végül is… nem volna teljesen ostobaság, ha beosztanánk a takarítást – gondolkodott el Jolán, megadva magát a többségi hangoknak.

Hatalmas vihar támadt hirtelen. Túl sok volt ez már a három barátnőnek. Bomlásnak indult az elme, oszladozott a pálinkaszövetség is.

– De akkor miért vállaltad? – értetlenkedett Sarolta.

– Hogy ne kelljen többet fizetnünk. Azelőtt mindig eltűnt a ház pénze… De nem csinálom tovább. Elfáradtam – sóhajtott Anna, s a három barátnőre nézett.

– Miben fáradtál el? Hogy eltüntesd a pénzt? – vádaskodott Vera.

– Mit tüntettem el? Felújítottuk a házat, új tetőt kapott, van megtakarításunk – sorolta az eredményeket Anna.

– De mi az az ötvennyolcezer mínusz a tavalyi mérlegben? – kapaszkodott a papírokba Vera.

– Kiadás, részösszeg. Az egészet kell nézni – magyarázta teljesen feleslegesen Tünde, a közös képviselő könyvelőként dolgozó lánya.

– Ez nem magyarázat. Hová tetted a pénzt? Újra kell tárgyalnunk a pénzügyi beszámolót! – pattan fel a székről Vera.

– Én nem engedem, hogy Bélám dolgozzon. Beteg szegény – ismételgette Erzsike, meg sem hallva Vera szitkozódásait.

– Megkérhetnéd a takarítónődet – javasolta a jog bűvöletéből végleg kiesett Jolán.

– Gondolod? – csodálkozott el a hosszú évek óta támaszként használt Jolán szavain Erzsike.

A lakógyűlés apró csoportokra esett szét, mindenki a jövőt kutatta. Mennyit kell fizetni ezután? Ki takarít majd? Mi lesz télen a hóval? A gaz mekkorára nő nyáron az udvarban? Idegeneket kell beengedni?

– Csak azt szeretném még kérdezni, hogyha nem ér ennyi támadás – sandított Sarolta a három barátnőre –, ha beosztottuk volna a takarítást, ha más is la-pátolta volna a havat, akkor folytattad volna?

– Akkor igen – válaszolt őszintén Anna.

Egy pillanatra megállt minden, egy pillanatra szó nélkül maradt a társaság, egy pillanatra úgy tűnt, felébredt a lelkiismeret.

– Mi van? Nem beszéljük meg a tavalyi pénzügyi beszámolót? Ki fogja Annát felelősségre vonni? Követelem, hogy adjon magyarázatot! – törte meg Vera éles hangja a lélegzetvételnyi csendet.

– Gyere, Erzsikém, menjünk – suttogta Jolán.

Erzsike szavak nélkül követte barátnőjét fel a másodikra, a pálinka felé. Ha barack már nem is, talán egy kis vigasztaló szilva lapult még valamelyik polc mélyén.

– Követelem, hogy adjon magyarázatot! – folytatta Vera a lépcsőházban, mit sem törődve a szétszéledő lakók elutasító pillantásaival.

Béla szélsebesen, hangtalanul, tanúk nélkül szedte össze a két széket. A csata eldőlt, az udvar kiürült. Egyetlen kis sárga szék hevert csak az árnyékba dőlve. Valami megváltozott. Minden másképp lesz ezután.

Kecsmár Szilvia

http://ezredveg.vasaros.com/html/2014_05_06/1405061.html#kesz

Kétpercnyi mennyország

A Cédrus Művészeti Alapítvány és a Napút folyóirat „Kortárs irodalmi alkotások pályázata 2013” című felhívás egyik nyertes írása. 

 

Párizs. Illetve Vanves. A külvárosi két bérházat egy függőfolyosó köti össze, amit folyamatosan keresztülfúj a szél, és hetek óta nedvesít az eső. Mireille megszokta már. Csak felkapja a kabátját, s jöhet a kétpercnyi mennyország, vagyis a dohányfüstös nyugalom. A lakásban nem szeret cigizni. A harminc négyzetméteres saját tér túl hamar válna átláthatatlan, orrfacsaró gomolyaggá. Inkább fagyoskodik a folyosón. Mireille vékony, szikár asszony, túl egy váláson, több vetélésen, káprázatok és csalódások során. Rég nem az a vidéki fruska, aki a boldog jövő reményében Lyon mellől Párizsba szökött, hogy sanzonokat énekeljen, vagy színésznőként mulattassa a publikumot. Miután férje jól helyben hagyta, s rádöbbent, a rivaldafény is messze elkerüli, új lehetőségek után nézett. Egész gyerekkorában azt hallgatta, hogy milyen szépen ejti a szavakat, milyen hatásosan szaval, mennyire érzi a nyelv ritmusát. Gondolta, tanárnak még jó lehet. Nem tévedett. 

Már nyolc éve tanít az egyik közeli iskolában, s bérel lakást a körgyűrűtől alig néhány utcányira. Nem vár túl sokat az élettől, ám minden percét maradéktalanul kiélvezi. Az utóbbi időben egy fiatal kelet–európai pár köti le figyelmét, akik néhány hónapja költöztek a szomszéd lakásba. Rögtön megtetszettek neki. Mireille az első hetekben csak távolról fürkészte őket, majd egyre kedvesebben mosolygott rájuk, mind többször kérdezte, hogy mit főznek vacsorára vagy dicsérte ízlésüket, ha borosüveget látott a kezükben. Persze legfőképpen a bort méltatta. Mostanra eluralkodott rajta az érzés, hogy honvágyukat csillapítani köteles, hogy minden francia nevében mutat példát, hogy vissza kell adnia valamit abból, amit az élet elvesz ezektől a csaknem elárvult fiataloktól. Mindezt a maga könnyed, francia módján gondolta ki. Nem tépelődött sokat a megoldáson.

– Kultúra leckéket adok nekik! – kiáltott fel egy reggelen.

Első lépésként meghívta őket vacsorára. Hogy ne csak élvezetes, hanem hasznos is legyen az este, úgy döntött, együtt főznek majd. 

– Ismerik a lepényhalat? Tudják, mi a croissant titka? Hányféle sajtot kóstoltak már? És a coq au vin? A lyoni kolbász? Szarvasgomba?

Mireillenek rengeteg kérdése volt és még több válasza. A fűszerezésben hagyta, hogy a fiatalok kísérletezzenek, ám a borok terén nem ismert tréfát. 

Esték jöttek estékre. Hol Mireille otthonában, hol a fiataloknál főtt a finom vacsora. A beszélgetések egyre meghittebbé váltak, a kulturális különbségek lassan feloldódtak. Mireille szenvedélyesen beszélt társadalmi kérdésekről, politikáról, minden esetben az emberi tényezők fontosságát hangsúlyozva. Világszemlélete egészen meglepte a fiatalokat, akik távol az otthontól egyre inkább hitték, az ember eltiporható rabszolga csak. Épp az első pofonokat ízlelték, és nézték tétlenül, ahogy szertefoszlanak az álmok, amikor jött Mireille, hogy belenyugvás helyett valami egészen másra tanítsa őket.

– Van programjuk szombat délutánra? – kérdezte egy nap Mireille. – Szép időt mondanak, nagy öröm ez októberben. Menjünk piknikezni!

A fiatalok elcsodálkoztak az őszi piknik ötletén, de tiltakozás helyett felkerekedtek. Elmetróztak a latin negyedig, betértek a Gay–Lussac utca sarkán lévő édességboltba, végighallhatták Mireille és az eladó eszmefuttatását az amandine pistache–ról, rögtön vettek is belőle hatot, majd a közeli Luxembourg park felé indultak.  A hatalmas kertben nyüzsögtek a párizsiak. Bor, sajt, gyümölcs az asztalokon, kártyaparti, pétanque vagy könyv szórakozás gyanánt,  végeláthatatlan beszélgetések és sütkérezés az őszi nap alatt.

– Egyenek, egyenek – mondta Mireille, s nagyot harapott a süteményből. 

A fiatalokon hamar eluralkodott az általános jókedv, nyugalom költözött a szívükbe, és hosszú idő óta először újra hinni mertek a gyerekkori álmokban. 

– Nem mehetnek el! – fakadt ki Mireille, amikor a pár bejelentette, hogy még karácsony előtt hazaköltözik.

– Bármikor meglátogathat minket. Addig marad nálunk, ameddig csak szeretne –győzködték a fiatalok. 

– Kedveseim, mihez kezdenék én ott? – sóhajtozott.

– Amilyen jól főz, nyithatna francia éttermet nálunk!

– Ugyan már – hessegette el az ötletet Mireille, s könnyek szaladtak a szemébe.

Igazán megszerette ezt a két fiatalt. Alig két–három hónap, s szinte úgy érezte, végre családot kapott. Hogy a fiatalok nem idegenek többé, nem holmi tetszőlegesen behelyettesítő alanyok az ő kultúraleckéihez. S most mindennek vége. 

– Mire mennek ott, keleten az én tanításaimmal? – zokogott, mint egy gyerek.

Búcsúzóul asztalhoz ültek, kinyitottak egy palack testes vörösbort, s keserédes révedezésbe kezdtek az eljövendő szép napokról. 

Mireille a bérház függőfolyosóján, nagykabátban élvezi a kétpercnyi mennyországot. A fiatalokon jár az esze. Már három hete, hogy elköltöztek.

– Meglátogassam őket? Nyissak ott éttermet? – morfondírozik el. 

– Badarság – űzi el a gondolatot, mégis egyre jobban tetszik neki az ötlet. 

Kalandra vágyik, felfrissülésre. Csak még egy slukk ebből a hideg estéből, egy pohárka bor, falatnyi sajt, s eldönti, hogyan legyen. 

– Mi folyik itt? – ámul el hirtelen.

A szomszéd lakásból fény árad ki, zajok hallatszanak, s az ablakban egyszer csak megjelenik két fiatal. 

– Kedvesek, aranyosak – nézi őket Mireille. – Ők is kelet–európaiak lehetnek?

A korlátnak támaszkodva figyeli, ahogy élet költözik az üres terekbe, vidámság a néma falak közé.

– Mm… talán egy kicsit még maradok – tűnődik el, s egy újabb cigire gyújt.

 

Kecsmár Szilvia

 

In: Napút folyóirat, Budapest, 2015.

A doveri sárga esernyő

 

Úgy esett, hogy az időjárás-előrejelzés kedvező jóslatai ellenére mégiscsak felhőbe burkolóztak Dover fehér sziklái. A ködös Albion nedvességtől túlcsordult levegője ismét hozta szokásos fordulatait. A londoni Charing Cross vasútállomáson még úgy tűnt, gyönyörű, verőfényes idő vár a kirándulókra, ám alig hagyták el a hatalmasra duzzadt város utolsó téglaházait, a dombok közé máris pára, a vidám színek fölé szürke fátyol szökött. A kikötővárosba érkezve hamar bizonyossággá vált a sejtés, az esernyőre megint szükség lesz. Hosszú, kanyargós út vezetett fel a sziklákhoz. Csak kevés kiránduló bátorodott fel annyira, hogy gyalogszerrel tegye meg az utat. A londoni kis csapat azonban emberfeletti vakmerőségéről téve tanúbizonyságot, fittyet hányt az intő szóra, s esernyőkkel felfegyverkezve megindult, hogy bevegye a várat, majd haladjon tovább egészen a sziklákig. 

A sziklaszirten vadul tombolt a vihar, és szakadatlanul ömlött az eső átáztatva kabátot, cipőt, zoknit. A kirándulók nem törődve a zord angol vendégszeretettel, végigjárták a fehér sziklák kanyargós ösvényeit, kíváncsian figyelték a kikötői munkálatokat, s amint egy kicsit oszlott a pára, reménytelien fürkészték a francia partok ívét. 

– Emma! Ne fuss, megcsúszol! – kiáltott Feri a barátnője után.

– Dehogyis – nevetett Emma, s a legmagasabb pont felé tört. 

A többiek habozva követték őt a nedves, sáros ösvényen. 

– Gyertek! Ezt látnotok kell! Ez a totális szabadság – kiáltott Emma.

Ahogy széttárta karjait, megbillent a sárga esernyő, s nagy adag víz csorgott a nyakába. Feri a pillanat megörökítésén fáradozott, a többiek libasorban ácsorogtak mögötte. Már csak néhány méter választotta el őket Emmától és a beígért szabadságtól.  

– Indulj már! – sürgették Ferit.

– Csak még egy képet – felelte, s megtörölte a lencsét. Esernyőjével és a géppel egyszerre ügyeskedve fókuszált az átázottan is önfeledt Emmára. Villant a vaku, sikított Emma.

– Megcsapott a villám! – kiáltott, s félredobta az esernyőt. 

A többiek odasiettek. Hol őt, hol az esernyőt vizsgálgatták, árulkodó jeleket kerestek, ám semmi nem utalt égi nyilakra. A sárga esernyő elkoszolódott ugyan, de a sártól, nem a megrázkódtatástól.

– Én is láttam valamit – szólalt meg Juli, hogy együttérzéséről biztosítsa a zavart tekintetű Emmát. 

Emma a vizionált valóság rémétől menekülve kapaszkodott Juli szavaiba. Hallucináció ide, oda, a jókedvnek egy csapásra vége szakadt. Senki sem nézte már a nagy vizet a fehér sziklákról, vagy fürkészte a francia partokat, a kikötő képe is elmosódott előttük. Észre sem vették, hogy elállt az eső, s a kitisztult időben tényleg a kontinensig látni. Szótlanul indultak vissza Dover felé. Egy taxis fuvarral kecsegtetett, s ők Emmára gondolva elfogadták az ajánlatot.

– Fish and chips. Nem vagytok éhesek? – kérdezte Feri a kikötőváros egyik étterme felé mutatva.

– Jó ötlet – felelték a többiek, s rendeltek hat hamburger menüt.

Odabenn felmelegedtek egy kissé. A kellemes zene illett a sötét tapétához, a sör jól csúszott a sült krumplival, egészen megnyugtatta az idegeket. 

– Nézzük meg a fotókat – javasolta Ádám, miután befalta az utolsó marhahúsos falatot is.

– De ne várjatok sokat. Ilyen időben! – magyarázkodott Feri előre.

A jól dokumentált nap szépen körvonalazódott a fotók által: London reggel, csoportkép a vasútállomáson, izgalom, hogy végül indul–e a vonat, külvárosi téglaházak, tízórai szendvicsevés félúton, megérkezés, kávé, útbaigazítás, aggodalom a gyülekező felhők miatt, esernyők élesre töltve, kész, rajt, indul a roham a fehér sziklák felé, mosolygós csoportkép, egyik ösvényről a másikra, másikról az egyikre, a kikötő képe fentről, újabb csoportkép, hol a kontinens?, Emma, Emma siet, Emma felért, Emma csuromvizesen nevet, Emma… Emmát megcsapja a villám…

– Tényleg igaz! –hüledeztek.

– Mondtam – nézett Emma vádlón a többiekre. 

– De ki az ott, mögötted? – kérdezte Feri a lánytól, s odanyújtotta a fényképezőgépet.

– Ki fogja az esernyőt? – rémüldöztek a többiek.

Emma a gép kijelzőjére meredt, sokáig nem szólalt meg. Csakugyan ketten voltak a képen. Ő és a sárga esernyőt kezében tartó idegen férfi a villámlás fényében. Mindannyian trükkben, átverésben reménykedtek, de rémület kúszott a bőrük alá, és kávé nélkül is hevesen dobogott a szívük. Magyarázatot kerestek a rejtélyre. Az őrült és nevetséges ötletek zűrzavarából mégsem látszott kiút.

– Csak éreztél valamit!? – szegezték az egyre fakuló Emmának mind hevesebben a kérdést.

– Basszus! Egyszer olvastam erről egy régi könyvben… – kiáltott fel Peti, aki már nyolcadik éve kergette a szebb jövőről szőtt londoni álmot. – Emlékszem, akkoriban lázasan bújtam minden angol szöveget, hátha végre bennszülöttnek néznek…

– Olvastál a pasasról az esernyő alatt? – hitetlenkedett Feri.

– Mi az hogy! – felelte.

Százéves történet elevenedett meg egy férfiról, aki a doveri sziklákon lelte halálát és a kedveséről, aki nem tudva, nem akarva elengedni őt, újra és újra, napsütésben, szélviharban egyaránt a fehér sziklákat mászta. Egy nap erősebb vihar tombolt, vízfátyolként zúdult az eső, ám a sárga köpenybe burkolózó asszonyt ez sem rettentette el. A sziklaszirten állva várta, hogy a szürkeségből végre előlépjen a férfi, s még egyszer együtt lehessenek. Ám szerelme távol járt már, s a nő fájdalmában átkokat szórt az ég felé, mire az villámokkal válaszolt neki. S ekkor, a szürkeségből megelevenedett a férfi, hogy testével fogja fel az ég nyilait, így mentve meg a hűséges asszony életét. Úgy hírlik, a férfi hálából azóta is oltalmazza azokat, akiket sárga köpeny vagy esernyő véd a sziklákon.

Peti szavait egyikük sem hitte el, lelkük valahogy mégis megnyugodott. Továbbtoldották a történetet, nevettek, viccelődtek, majd az állomás felé indultak…

– Villámlott a hegyen? – kérdezte tiszta magyarsággal a kalauz, és a sárga esernyőre mutatott. Attilának hívták, erdélyi fiú volt. Ritkán járt Dover fehér sziklái között, de ismerte a legendát.

 

Kecsmár Szilvia

 

In: Szeged Antológia, 2014