Úgy esett, hogy az időjárás-előrejelzés kedvező jóslatai ellenére mégiscsak felhőbe burkolóztak Dover fehér sziklái. A ködös Albion nedvességtől túlcsordult levegője ismét hozta szokásos fordulatait. A londoni Charing Cross vasútállomáson még úgy tűnt, gyönyörű, verőfényes idő vár a kirándulókra, ám alig hagyták el a hatalmasra duzzadt város utolsó téglaházait, a dombok közé máris pára, a vidám színek fölé szürke fátyol szökött. A kikötővárosba érkezve hamar bizonyossággá vált a sejtés, az esernyőre megint szükség lesz. Hosszú, kanyargós út vezetett fel a sziklákhoz. Csak kevés kiránduló bátorodott fel annyira, hogy gyalogszerrel tegye meg az utat. A londoni kis csapat azonban emberfeletti vakmerőségéről téve tanúbizonyságot, fittyet hányt az intő szóra, s esernyőkkel felfegyverkezve megindult, hogy bevegye a várat, majd haladjon tovább egészen a sziklákig. 

A sziklaszirten vadul tombolt a vihar, és szakadatlanul ömlött az eső átáztatva kabátot, cipőt, zoknit. A kirándulók nem törődve a zord angol vendégszeretettel, végigjárták a fehér sziklák kanyargós ösvényeit, kíváncsian figyelték a kikötői munkálatokat, s amint egy kicsit oszlott a pára, reménytelien fürkészték a francia partok ívét. 

– Emma! Ne fuss, megcsúszol! – kiáltott Feri a barátnője után.

– Dehogyis – nevetett Emma, s a legmagasabb pont felé tört. 

A többiek habozva követték őt a nedves, sáros ösvényen. 

– Gyertek! Ezt látnotok kell! Ez a totális szabadság – kiáltott Emma.

Ahogy széttárta karjait, megbillent a sárga esernyő, s nagy adag víz csorgott a nyakába. Feri a pillanat megörökítésén fáradozott, a többiek libasorban ácsorogtak mögötte. Már csak néhány méter választotta el őket Emmától és a beígért szabadságtól.  

– Indulj már! – sürgették Ferit.

– Csak még egy képet – felelte, s megtörölte a lencsét. Esernyőjével és a géppel egyszerre ügyeskedve fókuszált az átázottan is önfeledt Emmára. Villant a vaku, sikított Emma.

– Megcsapott a villám! – kiáltott, s félredobta az esernyőt. 

A többiek odasiettek. Hol őt, hol az esernyőt vizsgálgatták, árulkodó jeleket kerestek, ám semmi nem utalt égi nyilakra. A sárga esernyő elkoszolódott ugyan, de a sártól, nem a megrázkódtatástól.

– Én is láttam valamit – szólalt meg Juli, hogy együttérzéséről biztosítsa a zavart tekintetű Emmát. 

Emma a vizionált valóság rémétől menekülve kapaszkodott Juli szavaiba. Hallucináció ide, oda, a jókedvnek egy csapásra vége szakadt. Senki sem nézte már a nagy vizet a fehér sziklákról, vagy fürkészte a francia partokat, a kikötő képe is elmosódott előttük. Észre sem vették, hogy elállt az eső, s a kitisztult időben tényleg a kontinensig látni. Szótlanul indultak vissza Dover felé. Egy taxis fuvarral kecsegtetett, s ők Emmára gondolva elfogadták az ajánlatot.

– Fish and chips. Nem vagytok éhesek? – kérdezte Feri a kikötőváros egyik étterme felé mutatva.

– Jó ötlet – felelték a többiek, s rendeltek hat hamburger menüt.

Odabenn felmelegedtek egy kissé. A kellemes zene illett a sötét tapétához, a sör jól csúszott a sült krumplival, egészen megnyugtatta az idegeket. 

– Nézzük meg a fotókat – javasolta Ádám, miután befalta az utolsó marhahúsos falatot is.

– De ne várjatok sokat. Ilyen időben! – magyarázkodott Feri előre.

A jól dokumentált nap szépen körvonalazódott a fotók által: London reggel, csoportkép a vasútállomáson, izgalom, hogy végül indul–e a vonat, külvárosi téglaházak, tízórai szendvicsevés félúton, megérkezés, kávé, útbaigazítás, aggodalom a gyülekező felhők miatt, esernyők élesre töltve, kész, rajt, indul a roham a fehér sziklák felé, mosolygós csoportkép, egyik ösvényről a másikra, másikról az egyikre, a kikötő képe fentről, újabb csoportkép, hol a kontinens?, Emma, Emma siet, Emma felért, Emma csuromvizesen nevet, Emma… Emmát megcsapja a villám…

– Tényleg igaz! –hüledeztek.

– Mondtam – nézett Emma vádlón a többiekre. 

– De ki az ott, mögötted? – kérdezte Feri a lánytól, s odanyújtotta a fényképezőgépet.

– Ki fogja az esernyőt? – rémüldöztek a többiek.

Emma a gép kijelzőjére meredt, sokáig nem szólalt meg. Csakugyan ketten voltak a képen. Ő és a sárga esernyőt kezében tartó idegen férfi a villámlás fényében. Mindannyian trükkben, átverésben reménykedtek, de rémület kúszott a bőrük alá, és kávé nélkül is hevesen dobogott a szívük. Magyarázatot kerestek a rejtélyre. Az őrült és nevetséges ötletek zűrzavarából mégsem látszott kiút.

– Csak éreztél valamit!? – szegezték az egyre fakuló Emmának mind hevesebben a kérdést.

– Basszus! Egyszer olvastam erről egy régi könyvben… – kiáltott fel Peti, aki már nyolcadik éve kergette a szebb jövőről szőtt londoni álmot. – Emlékszem, akkoriban lázasan bújtam minden angol szöveget, hátha végre bennszülöttnek néznek…

– Olvastál a pasasról az esernyő alatt? – hitetlenkedett Feri.

– Mi az hogy! – felelte.

Százéves történet elevenedett meg egy férfiról, aki a doveri sziklákon lelte halálát és a kedveséről, aki nem tudva, nem akarva elengedni őt, újra és újra, napsütésben, szélviharban egyaránt a fehér sziklákat mászta. Egy nap erősebb vihar tombolt, vízfátyolként zúdult az eső, ám a sárga köpenybe burkolózó asszonyt ez sem rettentette el. A sziklaszirten állva várta, hogy a szürkeségből végre előlépjen a férfi, s még egyszer együtt lehessenek. Ám szerelme távol járt már, s a nő fájdalmában átkokat szórt az ég felé, mire az villámokkal válaszolt neki. S ekkor, a szürkeségből megelevenedett a férfi, hogy testével fogja fel az ég nyilait, így mentve meg a hűséges asszony életét. Úgy hírlik, a férfi hálából azóta is oltalmazza azokat, akiket sárga köpeny vagy esernyő véd a sziklákon.

Peti szavait egyikük sem hitte el, lelkük valahogy mégis megnyugodott. Továbbtoldották a történetet, nevettek, viccelődtek, majd az állomás felé indultak…

– Villámlott a hegyen? – kérdezte tiszta magyarsággal a kalauz, és a sárga esernyőre mutatott. Attilának hívták, erdélyi fiú volt. Ritkán járt Dover fehér sziklái között, de ismerte a legendát.

 

Kecsmár Szilvia

 

In: Szeged Antológia, 2014