Erzsike egy belvárosi társasház második emeletén éldegélt meg nem értett zseni fiával. Hogy a festő-fotóművész gyermek alkotói kiteljesedése zavartalanul mehessen végbe, Erzsike nyugdíjazása után is tanítványokat fogadott, s napi öt-hat órában okította a németet. Kiváló tanár hírében állt, így apróhirdetés nél-kül is rátaláltak a főként Németországban boldogulni vágyó szakácsok, pincérek és egyéb szakmunkások.

– Nehéz hetvenen túl – sóhajtott fel, és megigazította félrecsúszott hajhálóját.

– Ne keseregj folyton! – szólt ingerülten Béla, a fia.

Béla a negyvenes évei végén járt. Tekintélyes sörhasától nehézkesen mozgott, az unott céltalanság arcára ült, ám hízelkedő mosolya hamar elfeledtette a testi és jellembéli fogyatékosságokat. Kifinomult stílusban tudott csevegni, nagy tudású, tájékozott, kedves ember benyomását keltette, amikor éppen szedte az orvosa által felírt antidepresszánsokat. Ám valahányszor függetlenedési harcba kezdett, s elutasította a gyógyszereket, magába forduló, mogorva, ellenszenves alakká változott. Zengett a ház artikulátlan ordítozásaitól.

A szomszédok már-már azt hitték, rendőr kell és mentőautó. Időnként őszintén elcsodálkoztak Erzsike még mindig ép csontjain.

– Nyisd már ki az ajtót! Biztos Jolán az – kiabált ki szobájából a csengő által nyugalmas semmittevésében megzavart Béla.

Erzsike elcammogott a bejárati ajtóhoz, és résnyire nyitotta a leselkedő ablakot.

– Egyik tanítványom hozott jó kis barackot – kacsintott Jolánnak köszönés gyanánt.

A cigifüst vastag felhőnyúlványai beterítették a folyosót, majd a nyitott ajtón át szélesen úsztak a lépcsőház felé, sálként tekergőzve Jolán vaskos nyakán. A terebélyes barátnő tokáját álla alá gyűrve nyomult előre, egyenesen a konyhába. Erzsike szertartásosan megtöltött két poharat a beígért üstivel, újabb cigarettára gyújtott, majd elégedetten dőlt hátra.

– Nem tudnak ezek semmit – vetette oda Jolán, s a második pohár barack is végiggurgulázott a torkán.

– Hála az égnek, hogy itt vagy – sóhajtozott Erzsike, s ledobta magáról a gondok köveit.

– Elképesztő ez a pofátlanság – folytatta a barátnő.

Jolán valaha vállalati jogász volt, ennek megfelelően gyakorolta a blöffölés művészetét. Húsz éve nem figyelte már a változó jogszabályokat, ám abban a szerencsés helyzetben volt, hogy soha, senki nem rótta ezt fel neki, még csak meg sem kérdőjelezték szakmai rátermettségét. A neve előtti két kis betű épp elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy témától függetlenül csakis neki lehessen igaza.

– Várj, szólok Verának – pattant fel Erzsike.

Végigszaladt a folyosón, átvágott néhány füstszalagot, kiment a lépcsőházba, s megállt a szembe szomszéd ajtaja előtt. Egyik kezével a csengőre tapadt, másikkal az ajtón dörömbölt.

– Vera, itthon vagy? – kérdezte dohánytól dörmögő hangon.

– Mi van már? – bosszankodott Vera magasan rezgetve hangszálait.

– Gyere! Itt van Jolán – sürgette Erzsike.

– Igen? Jövök, jövök – ébredezett a délutáni szunyóka után Vera.

Kattant a zár egyet, kettőt, hármat, négyet, ötöt is talán. Vera semmit nem bízott a véletlenre. Akár a szomszédba, akár a testvéréhez ment vidékre látogatóba, mindig gondosan ügyelt a biztonságra. Vékony, gyenge nő volt, labilis idegrendszerrel. Nem hiányzott neki több aggodalom. Vegyészmérnökként végzett, és habár senki sem emlékezett olyan időkre, amikor dolgozott is, ő szívgyengeségéért mégis a kemikáliákat okolta. Néha, ha többet fogadott el Erzsike pálinkájából, vőlegényéről beszélt, akit egy romlott nő elszeretett tőle, ám ők örökké egyek maradtak mégis. Bizonyítékul karikagyűrűt hordott, s hetente kijárt egykori vőlegénye sírjához, aki már nem mesélhette el, hogy hazugság minden szó. Hiába kérték a férfi gyerekei és unokái, hogy legyen kissé tapintatosabb, ő egy percre sem figyelt holmi fattyakra. Pedig elsőre kedves, mosolygós, jó szándékú asszonynak vélte bárki, s talán sajnálta is a sors által csúful megtépázott nőt.

– Nem tűröm tovább! – mondta Vera felpezsdülve a szíverősítőtől. – Ügyvédhez megyek. Ezek kiforgatnak a vagyonomból.

– Azt hiszik, majd hitelt veszünk fel, hogy ők flancolhassanak? – zúgolódott Erzsike is.

– Azt látni kell – fogott hozzá a beszédhez Jolán –, hogy nincs a kezükben semmi. A jog mellettünk áll. Már csak azért is, mert mindannyiunk együttes beleegyezése szükséges a nagyobb pénzügyi beruházásokhoz. Ne aggódjatok, gyorsan lerendezem őket.

– Jó, jó, nagyon jó, hogy itt vagy – örvendezett Erzsike.

– Nekem ennyi nem elég – kapott vérszomjat Vera. – Újra szavaznunk kell az előző évi pénzügyi beszámolóról. Tudom, hogy Anna lenyúlja a pénzünket. Hogy telne különben ennyi mindenre egy özvegyasszonynak? Tavaly is felújította a lakását. Nekem, amióta itt élek, nem volt pénzem erre.

– Régóta gyanús nekem is – morfondírozott Erzsike. – Emlékeztek, hogy múltkor a fia mit mondott?

Hatásszünetet tartott. Barátnőit vizslatta. Azok a pálinkától elhomályosult arccal bólogattak, s a kipárolgó alkoholgőzben még látni is vélték a néhány héttel korábban lejátszódó jelenetet.

– Volt képe azt mondani, hogy én is takaríthatok. Ki hallott még ilyet? Talán még azt is elvárná, hogy télen lapátoljam a havat?

– Felháborító! – szólt közbe Jolán.

– Arcátlanság! – kontrázott Vera.

– A takarítónőmet nem azért fizetem, hogy ezek csak lóbálják a lábukat. Béla pedig beteg szegény, őt nem engedem dolgozni – lázongott tovább Erzsike.

– Azt se felejtsük el, hogy fizetünk Annának mindenért – okoskodott Jolán.

– Vagy a kuka. Azt is nekünk kellene talán kivinnünk? Ez teljes képtelenség – háborgott Vera. – Én is beteg vagyok, bármikor elvihet a mentő. Tudjátok, a szívem…

– Tudjuk, tudjuk – sajnálkozott kórusban a másik két nő.

– Én se leszek már fiatalabb – panaszkodott Erzsike is. – Nem vagyok hajlandó többet tenni ezért a házért.

– Nem is kell, Erzsikém, nem is kell – nyugtatta barátnőjét Jolán. – Elmondom, mit teszünk.

A másik két nő közelebb hajolt, és kimerevített pupillával, radarrá hajlott füllel várta az utasítást. Jolánnak több se kellett. Aprólékosan elmagyarázta a haditervet. Végső megsemmisítést készített elő gondos dramaturgiai felépítéssel, nem sajnálta az energiát, hogy századszor is elismételje a pálinkától meggyötört barátnőinek a begyakorolni kívánt mondatokat. Késő estébe nyúlt, mire legurították az összes barackot. Elégedetten tértek nyugovóra.

Másnap Bélának sok teendője akadt. Két kényelmes széket kellett ugyanis levinnie a társasház udvarára, hogy Erzsike és Jolán kellemesen tölthesse el a lakógyűlés idejét.

– Én nem maradok – fordult vissza Béla a többi lakó kérdésére.

Kijelentésével nem okozott nagy meglepetést, a kérdés is felesleges volt, csak hát a forgatókönyv. A hosszú évek alatt kimunkált íratlan szabályt illett betartani. Először a buzgóbb lakók települtek ki az udvarra, majd a közös képviselő érkezett felnőtt gyerekeivel, közben valahogy Vera is odasomfordált, s a magával hozott kis sárga székre huppant. A lakók soha nem látták őt jönni, már csak a jelenlétének tényét nyugtázhatták. Mire mindenki helyet foglalt, s kezdődhetett a lakógyűlés, végre megérkezett a célzóvízzel feltöltekezett Erzsike és Jolán. Nem előbb, nem később, pontosan kezdésre. Ehhez szigorúan tartották magukat. Mocorogtak egy keveset a gondosan árnyékba helyezett székeken, majd intettek a képviselőnek, hogy hozzáláthat a napirendi pontok ismertetéséhez.

– Elkezdhetnénk végre? – adta meg a kezdő hangot Vera következetesen akkor, amikor a lakógyűlés már épp elkezdődött.

Anna a csaknem két évtizednyi folyamatos gyötrés ellenére sem szokta meg a lakók különcségeit. Hiába ismerte az összes trükköt, kérlelést vagy zsarolást, gyomra összezsugorodott, keze remegett, hangja szétfoszlott, amint ráirányult a figyelem. A háttérben szeretett játszani a számokkal, irányítani a pénzügyeket, és legfőképp szaporítani a ház vagyonát. A gyűjtéshez értett a legjobban. Az élet sohasem kényeztette el annyira, hogy pazarolhasson, s mivel egész életében mások pénzét kezelte, megtanult jól bánni a sajátjával is. Az évek alatt a harmadik emeleti lakása mellé vett még egyet a házban, egy kis telket a zártkertben, s két garázst is az autóknak. Állandó félelme a gyűlésektől gyanút keltett a lakókban, s egyre többen hitték, a társasház pénzéből gazdagodott meg. A húsz év alatt többször is beperelték, s hiába bizonyosodott be mindannyiszor, hogy ésszerű gazdálkodástól és nem csalás által nőtt vagyona, az irigység tovább mérgezte a levegőt.

– Kedves tulajdonostársak! Mindenekelőtt bejelentenivalóm van – kezdte Anna. – Ezennel, harmincnapos határidővel lemondok.

Döbbent csend. Oda a gondosan kidolgozott terv, és a három barátnő nem készült vészforgatókönyvvel.

– Még kilencven napig el kell látnod a feladataidat – kapott észbe először Jolán.

– Így van, így van – helyeselt Erzsike.

– Nem kell, mivel önkéntesként dolgoztam ennyi éven át – felelt Anna, s maga is meglepődött szokatlan határozottságán.

Jolán nem érte be ennyivel. Minden létező jogi szakszót felhasznált, kínjában valós és kitalált jogszabályokra egyaránt hivatkozott, hogy megzavarja Annát. Sikertelenül. A közös képviselő megelégelte a megaláztatást, szabadulni akart a hurokból.

– Jártam ügyvédnél – hozakodott elő a végső érvvel.

– Persze, ügyvédre volt pénzed – gúnyolódott Jolán.

Úgy tűnt, nem csak a pálinkatársak, kivételesen Anna is kész haditervvel érkezett, felháborítva ezzel mindhárom szabotőrt. Tudta, másképp nem rázhatja le magáról a nyűgöt. Gyerekeivel aprólékosan átbeszéltek mindent, s egy ügyvéd ingyenes fogadóórájának hála, a jogi zűrzavarból is megtalálta a kiutat.

– Mi az, hogy ingyen dolgoztál? – hangoskodott Erzsike, miután Anna részletesen elmagyarázta a két évtized mérlegét.

– Tudod, ki hiszi el! – sziszegett Vera.

– Ez igaz? – kérdezte halk, visszafogott hangon Sarolta, aki csak az elmúlt hónapokban eszmélt rá, hogy tulajdonképpen tizenöt éve a ház lakója. – Ez hogyan lehetséges? Én eddig azt hittem, fizetünk tiszteletdíjat.

– Fizetünk is – károgott a három barátnő, épp csak félpercnyire hátráltatva a választ.

– Igen, megszavazta korábban a lakógyűlés, de soha nem vettem ki a pénzt.

– Ez nem igaz! Nálad üres a rubrika – támadott Erzsike.

– Miért üres? – sipítozott Vera. – Annuska! Magyarázatot követelek!

A közös képviselő türelmesen megvárta, amíg kifogynak a szuszból. Hónapok, évek terhei gyűltek össze benne. Két évtizednyi munka, soha köszönet, soha segítség.

– A takarítás oszlopa nálam tényleg üres. Komolyan azt gondoljátok, hogy még fizetnem is kellene azért, hogy takarítok, vágom a füvet, kiviszem a kukát és lapátolom télen a havat? Hányan keltetek fel hajnali ötkor, hogy azt lessétek, mekkora már a hó? Észre sem vettétek, hogy reggelre ellapátoltam mindet. Még szerencse, hogy a gyerekeim besegítettek néha.

– Nagyon helyes, hogy segítenek – bólogatott Erzsike.

– Ez a minimum – helyeselt Vera.

– Mi az, hogy a minimum? Nem kötelességük a hólapátolás. Maguknak sem ártana legalább lesöpörni időnként a lépcsőházat – háborodott fel Balázs, a közös képviselő fia.

– Jegyezze meg, kedves Balázs, hogy mi itt soha nem takarítunk! – oktatta ki Erzsike.

– Fiatalember! Milyen hang ez? – vonta kérdőre Vera. – Mondja meg az édesanyjának, hogy nagyon felelőtlenül végezte a dolgát.

– Végül is… nem volna teljesen ostobaság, ha beosztanánk a takarítást – gondolkodott el Jolán, megadva magát a többségi hangoknak.

Hatalmas vihar támadt hirtelen. Túl sok volt ez már a három barátnőnek. Bomlásnak indult az elme, oszladozott a pálinkaszövetség is.

– De akkor miért vállaltad? – értetlenkedett Sarolta.

– Hogy ne kelljen többet fizetnünk. Azelőtt mindig eltűnt a ház pénze… De nem csinálom tovább. Elfáradtam – sóhajtott Anna, s a három barátnőre nézett.

– Miben fáradtál el? Hogy eltüntesd a pénzt? – vádaskodott Vera.

– Mit tüntettem el? Felújítottuk a házat, új tetőt kapott, van megtakarításunk – sorolta az eredményeket Anna.

– De mi az az ötvennyolcezer mínusz a tavalyi mérlegben? – kapaszkodott a papírokba Vera.

– Kiadás, részösszeg. Az egészet kell nézni – magyarázta teljesen feleslegesen Tünde, a közös képviselő könyvelőként dolgozó lánya.

– Ez nem magyarázat. Hová tetted a pénzt? Újra kell tárgyalnunk a pénzügyi beszámolót! – pattan fel a székről Vera.

– Én nem engedem, hogy Bélám dolgozzon. Beteg szegény – ismételgette Erzsike, meg sem hallva Vera szitkozódásait.

– Megkérhetnéd a takarítónődet – javasolta a jog bűvöletéből végleg kiesett Jolán.

– Gondolod? – csodálkozott el a hosszú évek óta támaszként használt Jolán szavain Erzsike.

A lakógyűlés apró csoportokra esett szét, mindenki a jövőt kutatta. Mennyit kell fizetni ezután? Ki takarít majd? Mi lesz télen a hóval? A gaz mekkorára nő nyáron az udvarban? Idegeneket kell beengedni?

– Csak azt szeretném még kérdezni, hogyha nem ér ennyi támadás – sandított Sarolta a három barátnőre –, ha beosztottuk volna a takarítást, ha más is la-pátolta volna a havat, akkor folytattad volna?

– Akkor igen – válaszolt őszintén Anna.

Egy pillanatra megállt minden, egy pillanatra szó nélkül maradt a társaság, egy pillanatra úgy tűnt, felébredt a lelkiismeret.

– Mi van? Nem beszéljük meg a tavalyi pénzügyi beszámolót? Ki fogja Annát felelősségre vonni? Követelem, hogy adjon magyarázatot! – törte meg Vera éles hangja a lélegzetvételnyi csendet.

– Gyere, Erzsikém, menjünk – suttogta Jolán.

Erzsike szavak nélkül követte barátnőjét fel a másodikra, a pálinka felé. Ha barack már nem is, talán egy kis vigasztaló szilva lapult még valamelyik polc mélyén.

– Követelem, hogy adjon magyarázatot! – folytatta Vera a lépcsőházban, mit sem törődve a szétszéledő lakók elutasító pillantásaival.

Béla szélsebesen, hangtalanul, tanúk nélkül szedte össze a két széket. A csata eldőlt, az udvar kiürült. Egyetlen kis sárga szék hevert csak az árnyékba dőlve. Valami megváltozott. Minden másképp lesz ezután.

Kecsmár Szilvia

http://ezredveg.vasaros.com/html/2014_05_06/1405061.html#kesz