A Cédrus Művészeti Alapítvány és a Napút folyóirat „Kortárs irodalmi alkotások pályázata 2013” című felhívás egyik nyertes írása. 

 

Párizs. Illetve Vanves. A külvárosi két bérházat egy függőfolyosó köti össze, amit folyamatosan keresztülfúj a szél, és hetek óta nedvesít az eső. Mireille megszokta már. Csak felkapja a kabátját, s jöhet a kétpercnyi mennyország, vagyis a dohányfüstös nyugalom. A lakásban nem szeret cigizni. A harminc négyzetméteres saját tér túl hamar válna átláthatatlan, orrfacsaró gomolyaggá. Inkább fagyoskodik a folyosón. Mireille vékony, szikár asszony, túl egy váláson, több vetélésen, káprázatok és csalódások során. Rég nem az a vidéki fruska, aki a boldog jövő reményében Lyon mellől Párizsba szökött, hogy sanzonokat énekeljen, vagy színésznőként mulattassa a publikumot. Miután férje jól helyben hagyta, s rádöbbent, a rivaldafény is messze elkerüli, új lehetőségek után nézett. Egész gyerekkorában azt hallgatta, hogy milyen szépen ejti a szavakat, milyen hatásosan szaval, mennyire érzi a nyelv ritmusát. Gondolta, tanárnak még jó lehet. Nem tévedett. 

Már nyolc éve tanít az egyik közeli iskolában, s bérel lakást a körgyűrűtől alig néhány utcányira. Nem vár túl sokat az élettől, ám minden percét maradéktalanul kiélvezi. Az utóbbi időben egy fiatal kelet–európai pár köti le figyelmét, akik néhány hónapja költöztek a szomszéd lakásba. Rögtön megtetszettek neki. Mireille az első hetekben csak távolról fürkészte őket, majd egyre kedvesebben mosolygott rájuk, mind többször kérdezte, hogy mit főznek vacsorára vagy dicsérte ízlésüket, ha borosüveget látott a kezükben. Persze legfőképpen a bort méltatta. Mostanra eluralkodott rajta az érzés, hogy honvágyukat csillapítani köteles, hogy minden francia nevében mutat példát, hogy vissza kell adnia valamit abból, amit az élet elvesz ezektől a csaknem elárvult fiataloktól. Mindezt a maga könnyed, francia módján gondolta ki. Nem tépelődött sokat a megoldáson.

– Kultúra leckéket adok nekik! – kiáltott fel egy reggelen.

Első lépésként meghívta őket vacsorára. Hogy ne csak élvezetes, hanem hasznos is legyen az este, úgy döntött, együtt főznek majd. 

– Ismerik a lepényhalat? Tudják, mi a croissant titka? Hányféle sajtot kóstoltak már? És a coq au vin? A lyoni kolbász? Szarvasgomba?

Mireillenek rengeteg kérdése volt és még több válasza. A fűszerezésben hagyta, hogy a fiatalok kísérletezzenek, ám a borok terén nem ismert tréfát. 

Esték jöttek estékre. Hol Mireille otthonában, hol a fiataloknál főtt a finom vacsora. A beszélgetések egyre meghittebbé váltak, a kulturális különbségek lassan feloldódtak. Mireille szenvedélyesen beszélt társadalmi kérdésekről, politikáról, minden esetben az emberi tényezők fontosságát hangsúlyozva. Világszemlélete egészen meglepte a fiatalokat, akik távol az otthontól egyre inkább hitték, az ember eltiporható rabszolga csak. Épp az első pofonokat ízlelték, és nézték tétlenül, ahogy szertefoszlanak az álmok, amikor jött Mireille, hogy belenyugvás helyett valami egészen másra tanítsa őket.

– Van programjuk szombat délutánra? – kérdezte egy nap Mireille. – Szép időt mondanak, nagy öröm ez októberben. Menjünk piknikezni!

A fiatalok elcsodálkoztak az őszi piknik ötletén, de tiltakozás helyett felkerekedtek. Elmetróztak a latin negyedig, betértek a Gay–Lussac utca sarkán lévő édességboltba, végighallhatták Mireille és az eladó eszmefuttatását az amandine pistache–ról, rögtön vettek is belőle hatot, majd a közeli Luxembourg park felé indultak.  A hatalmas kertben nyüzsögtek a párizsiak. Bor, sajt, gyümölcs az asztalokon, kártyaparti, pétanque vagy könyv szórakozás gyanánt,  végeláthatatlan beszélgetések és sütkérezés az őszi nap alatt.

– Egyenek, egyenek – mondta Mireille, s nagyot harapott a süteményből. 

A fiatalokon hamar eluralkodott az általános jókedv, nyugalom költözött a szívükbe, és hosszú idő óta először újra hinni mertek a gyerekkori álmokban. 

– Nem mehetnek el! – fakadt ki Mireille, amikor a pár bejelentette, hogy még karácsony előtt hazaköltözik.

– Bármikor meglátogathat minket. Addig marad nálunk, ameddig csak szeretne –győzködték a fiatalok. 

– Kedveseim, mihez kezdenék én ott? – sóhajtozott.

– Amilyen jól főz, nyithatna francia éttermet nálunk!

– Ugyan már – hessegette el az ötletet Mireille, s könnyek szaladtak a szemébe.

Igazán megszerette ezt a két fiatalt. Alig két–három hónap, s szinte úgy érezte, végre családot kapott. Hogy a fiatalok nem idegenek többé, nem holmi tetszőlegesen behelyettesítő alanyok az ő kultúraleckéihez. S most mindennek vége. 

– Mire mennek ott, keleten az én tanításaimmal? – zokogott, mint egy gyerek.

Búcsúzóul asztalhoz ültek, kinyitottak egy palack testes vörösbort, s keserédes révedezésbe kezdtek az eljövendő szép napokról. 

Mireille a bérház függőfolyosóján, nagykabátban élvezi a kétpercnyi mennyországot. A fiatalokon jár az esze. Már három hete, hogy elköltöztek.

– Meglátogassam őket? Nyissak ott éttermet? – morfondírozik el. 

– Badarság – űzi el a gondolatot, mégis egyre jobban tetszik neki az ötlet. 

Kalandra vágyik, felfrissülésre. Csak még egy slukk ebből a hideg estéből, egy pohárka bor, falatnyi sajt, s eldönti, hogyan legyen. 

– Mi folyik itt? – ámul el hirtelen.

A szomszéd lakásból fény árad ki, zajok hallatszanak, s az ablakban egyszer csak megjelenik két fiatal. 

– Kedvesek, aranyosak – nézi őket Mireille. – Ők is kelet–európaiak lehetnek?

A korlátnak támaszkodva figyeli, ahogy élet költözik az üres terekbe, vidámság a néma falak közé.

– Mm… talán egy kicsit még maradok – tűnődik el, s egy újabb cigire gyújt.

 

Kecsmár Szilvia

 

In: Napút folyóirat, Budapest, 2015.