BLOG
Nyugalmas otthon…
2019. június 07.

Írta Kecsmár Szilvia

Költözéskor valódi kincsekre bukkanhat az ember!

Miközben az életünk jelentős vagy mára feleslegessé vált emlékeit gyűjtöttük végeláthatatlan dobozokba, megakadt a szemem egy nagyon régi karácsonyi ajándékon. Ezt a mini papír írógépet nem sokkal azután kaptam, hogy megjelent a Nyugalmas otthon… című novellám. Ebből is látszik, hogy az írás számomra elég komoly játék. Régóta már. 😉

Ezennel, a megtalálás örömén felbuzdulva, ismét megosztom a SzegediLap által megjelentetett novellámat, hátha ti is kedvet kaptok az olvasásához. Vigyázat! Szigorúan csak erős idegzetűeknek!!!

A régi kincsek piciny tárházából 😉

Nyugalmas otthon…

     Esküszöm, ártatlan vagyok. Mások kívánták halálomat. Én maradtam volna még. Hogy éljek, legyek, továbbadjam, mi lényegem. Hát tehetek én arról, hogy az utam pont arra vitt? Hogy éppen arra a dombok szegélyezte lankára esett a választásom? Egy kis pihenőre vágytam, ennyi az egész. Vidéki életre, elvonultságra, filozofikus hangulatban érlelni tovább velőm mélyszántású bölcsességeit. Bevallom, már-már azt hittem, tényleg otthonra lelhetek vagy legalább pihenőre az újabb nagy út előtt, egy biztos pontra, ahová időnként visszatérhetek.
     Mégis miért zavartam őt annyira? Igazán kevéske helyet foglaltam csak el. Nem csíptem, nem haraptam, sziszegve sem horkantam fel soha. Pedig megtehettem volna. Sőt, rúgva, kapálózva, kiabálva és szidalmazva kellett volna harcolnom a jogaimért. Mert a szerzett jog is jog. Az életemről nem is szólva. Tényleg nem értem, mire volt jó ez a nagy felhajtás. Én is tűrtem már annyi megaláztatást, üldözést, nélkülözést. És nem roppantam bele. Ő viszont egy apró kellemetlenséget szenvedett csak el, még az élete ritmusát sem zavartam meg, sőt, alig helyezkedtem el, nyugalmam remény volt még, ő máris hiszti rohamban tört ki.
     − Mi ez? Mi ez? – kérdezte riadtan frissen szerzett otthonom gazdája.
     − Micsoda? – értetlenkedett a mellette babakocsit tologató férjuram.
   − Valami berepült ide! – Sikoltozva kapott a mellét épphogy takaró lenge nyári ruhához. Rángatta, gyűrte, tépte a kéklő textíliát, az arra járók nagy csodálkozására mellét közszemlére téve ki. Egy ideig sikerült megkapaszkodnom a dombok szorító puhaságában, ragaszkodásom másodpercekig is kitartott.
    − Nincs ott semmi – mondta az eseten gyorsan túllépni igyekvő, szégyenbe süppedt férjuram.
     Még láttam, ahogy zavarában a véletlen adta tanúkat veszi sorra, már-már pokolba kívánva a romantikusnak ígérkező nyáresti séta ötletét is.  Minden igyekezetem dacára gyorsan csúszni kezdtem lefelé, egészen lefelé. A köldökében csaknem megkapaszkodtam, ám őrült rohama újabb zuhanásra késztetett.
     − De itt mászik rajtam! – hallottam, ahogy sikítozik egyre.
    Alig kapaszkodtam csak meg fehérneműje ráncaiban, máris a ruháját derékig felhúzva mutogatta bugyiját a nagyérdeműnek, szűkölt és toporzékolt. Nem tehettem semmit. Ekkora ellenállásra nem voltam felkészülve. A gyors távozás reményében engedtem az erőszaknak, már vágytam is a föld mozdulatlanságát.
   − Bogár, bogár, bogár… − toporzékolt tovább a hisztérika, fel sem fogva, mennyire nem élvezem többé cseppet sem szépemlékű vendégszeretetét.
    − Ugye, hogy itt volt! – kapott hirtelen észbe, bosszúsan fordulva férjuram felé.
     − Hol van? – megkönnyebbülve éledt férjuram.
     − Itt! – mutatott rám elégedetten, hisztitől torzult arccal.
     − Na várj csak! – közeledett felém férjuram.
   Erőre kaphatott, vagy csak tohonyaságát igyekezett álcázni, mindenesetre vészesen közel került hozzám, sötétbe borította világomat. Ízléstelen lábujjköz-papucsának talpa lett takaróm, kiszorította belőlem egészen a szuszt. Haláltusám aláfestő zenéjeként még felcsendült a hisztérika tört koloratúr éneke.
     − Megölted a katicát! Megölted a katicát! A katicát!
     Hát csak most eszméltetek rá? Meg kellett halnom, hogy észrevegyétek, nem a kártékony, fájdalmat okozó, meglehetősen távoli rokonok egyike talált rátok? Katica voltam, az Istenért! Hasznot hajtottam nektek. Gyönyörködtetek mintázatos szépségemben. A gyerekeknek dalokat tanítottatok rólam. Azt mondtátok nekik, hogy bátran szeressenek engem. Hazugság volt minden szavatok?
   
    A meleg puhaságban kerestem nyugalmat, a por csendje talált rám végül. Mégis ringatom, dédelgetem tovább a reményt, hogy van, hogy létezik az otthon, és egyszer engem is megtalál. Ki tudja? Talán legközelebb épp emberré leszek, és ezernyi vidám dalban mesélem el nektek a katicák álmait.

Köszönöm, ha egészen idáig jutottál az olvasásban! 🙂