BLOG

Költözés belga módra

(2. rész)

2019. október 03.

Írta Kecsmár Szilvia

– Ezt az egyet. Ezt még nézzük meg! – mondtuk szinte egyszerre, amikor szokásos sétánkból hazafelé tartva megpillantottuk az ablakba tett lakáshirdetést.

És ezzel az apró lépéssel hihetetlenül felpörögtek az események… 

Július 31-én még lázasan alkudoztunk. Éreztük, ennél jobbat nem találunk, a lakás tökéletesen megfelel a mostani elvárásainknak. Csak késő délután kaptunk zöld utat, így alig maradt időnk, hogy berohanjunk az  ingatlanirodába és hivatalosan is felmondjunk. Három hónapos határidő kötött minket, és a szeptembert már az új helyen szerettük volna kezdeni, kockáztatva, hogy esetleg két hónapig duplán kell fizetnünk. Persze, nagyon reménykedtünk abban, hogy nem így lesz. 

És ekkor jött az első rácsodálkozás. A belga törvények értelmében ugyanis lakásbérleményt kizárólag postai úton lehet felmondani, minden más variáció érvénytelen. Volt még nagyjából tizenöt percünk, hogy gyorsan papírra vessünk néhány mondatot és elrohanjunk a zárás előtt álló, legközelebbi postáig. Mindezt a fiunkkal a nyakunkon, mert a bölcsi nyárra bezárt, és nagyszülők, rokonok közelsége híjján puttonyos karavánnak öltözve intéztünk mindent. Szerencsére a postás jól ismert minket, megvárta, hogy a borítékot is megcímezzük, feladjuk a levelet, és csak utána élesítette a zárva táblát. 

Hát, megléptük. Bezártunk egy ajtót, hogy kinyithassunk egy másikat. Furcsa érzések kezdtek kavarogni bennünk. Egyszerre költöztünk és maradtunk volna, hirtelen olyan tökéletesnek látva a régi lakásunkat, mint még soha.  Milyen különös szerzet az ember: valósággá válik egy álom, és nem tudja, merhet-e örülni neki. Hála az égnek, a sors pillanatnyi időt sem adott a töprengésre…

Bubu a hintaszékben 🙂

Alighogy a levelünk kézbesítésre került, máris otthontalannak számítottunk, olyan agresszíven igyekeztek kitessékelni a lakásból. Hetente két alkalommal, kötelező jelleggel biztosítanunk kellett a megtekintést az érdeklődők számára, és mindez a nyár kellős közepén, hónapokkal korábban megszervezett nyaralással, kirándulásokkal tarkítva a legkevésbé sem volt egyszerű feladat. Végül addig sakkoztunk, hogy sikerült mindenki számára elfogadható időpontokat találnunk, utólag kiderült, a kelleténél jóval többet is. Ugyanis a harmadik és a negyedik érdeklődő egyaránt azonnal költözött volna. Végül győzött a litván, aki nem kis meglepetésünkre igényt tartott valamennyi, évek alatt gyűjtögetett dekorációs és használati tárgyunkra: párnák, szőnyegek, paraván, kisebb bútorok, kávéfőző, sütő stb.. – persze mindent ingyen.

Egy hetünk volt arra, hogy átköltözzünk, kitakarítsunk, eltüntessük öt év minden nyomát… És mindezt a fiunk második születésnapjával egybekötve. Még jó, hogy az egyik nagymama repülőre szállt. Augusztus utolsó napját végül lufikkal felszerelkezve vártuk, és hullafáradtan, meggyötörten, sajgó derékkal még ünnepi táncot is lejtettünk a vadonatúj padlón. 

A harmadik rácsodálkozásunk akkor következett, amikor át kellett adnunk a kulcsokat, és egy szakértő centiről centire átvizsgálta az üresen hagyott lakást. Egy hatvanas, vézna asszony jött felmérni a terepet, bűbájosan mosolygott, fakó hangon beszélt, ezzel álcázva a legkegyetlenebb vérszívók közé tartozását. Megtehette, ő volt az ingatlaniroda tulajdonosa és mindenható ura.

– Asszonyom, ha nem tud takarítani, fizessen meg valakit – közölte két perc után, olyan mérhetetlen gúnnyal a hangjában, hogy valamennyi válasznak szánt szavam erőtlenül hullott alá. Annak tudata sem segített rajtam, hogy az elmúlt két nap mindent elkövettem, hogy még csak porcica se emlékeztessen ránk. Hasztalan igyekezet volt. Belátom. Hogyan is hihettem, hogy megfeszített munkám felérhet egy frissen meszelt, teljesen felújított szuper ingatlannal? A szakértő várakozásainak megfelelően.

Amikor már tíz perce az általunk vásárolt, és pusztán kedvességből a litvánnak ajándékozott sütőt nézegette, csavargatta, és folyton azt kérdezgette, hogy elrontottuk-e, a férjem is felemelte a hangját, és közölte, ha nem száll le azonnal a sütőről, fogjuk és visszük magunkkal. 

Vagy fél óráig kétségbeesve néztük, ahogy lassan, vánszorogva töltődik a jacuzzi kád, a tulajdonos kedvéért még videó is készült róla működés közben, (szerencsére beleülnünk azért nem kellett), majd újra és újra meghallgattuk, hogy ilyen koszt kultúrember nem hagy maga után. Takarítónőt kell majd hívni, nincs mese, persze minden költség a miénk, és a pír az arcunkon, ami napokig éget még. Csak később tudtuk meg, hogy a takarítás felszámítása alap, mindenkivel ezt csinálják, és tulajdonképpen jól jártunk, mert általában az egész kauciót lenyelik mondvacsinált indokokkal, bőszen alázva a szegény lakáselhagyókat. Vannak, akik hónapokig pereskednek emiatt, mások, főleg a végleg hazaköltözők, rossz szájízzel ugyan, de lenyelik a drága tapasztalatot. 

A szakértő hangja aztán egyszerre megváltozott, dallamosan lággyá, mondhatni hízelgővé vált, amint megtudta, hogy nem Magyarországra, csak nagyjából egy utcányival arrébb költöztünk.

– Remélem, hamarosan újra az ügyfeleim között tudhatom Önöket – csilingelt.

– Ebben az életben biztosan nem – sziszegtem hangtalan, végtelenre nyújtott mosollyal arcomon. 

Egy takarítónőn mindenesetre elgondolkodom…

😉