BLOG

Kenyérillat

 

2019. november 07.

Írta Kecsmár Szilvia

Az ajtóban toporog. Lazán összetűzött hajából a hideg szél minduntalan kikap egy-egy tincset, majd a másodpercnyi játékot megunva, már hagyja is magára. Mint mindenki más. Arcát erősen meggyűrték az évek, kék szemére vékony ködfátyol borul, és a kabát melege puhán veszi körbe terebélyes galambtestét. Mégsem ezeket látja meg elsőként a mellette elhaladó, hanem azt a nőt, aki valaha, réges-régen gyönyörű és örökké vidám volt… 

Tétován szemléli hol az elhaladó embereket, hol a fényes üvegajtót, amin túl csak úgy kacérkodnak vele a kalácsok, piték, péksütemények, habos csodák. Néha meg-megindul, mintha már nyitná is az ajtót, végül mégsem mozdul. Megzavarják a járókelők, a kereszteződés folyamatosan villogó lámpái és leginkább a pékségbe folyamatosan betérő vásárlók. Csak ő marad még mindig odakinn. 

Néhányan, mintha hallani vélnék törékeny hangját, amint suttog, remél, kér… Ám szavai éppoly erőtlenek, mint bizonytalan mozdulatai. Így sokáig nem történik semmi. Aztán egy kávézni készülő fiatal pár mégiscsak meghallja őt. Először nem is eszmél, hogy csakugyan visszafordulnak az ajtóból, kérdőn rátekintenek, és a nyitott tenyerében melegedő aprót lesik. 

– Nem akarok én… igazán… semmit… – hallatszik egyre tisztábban a törékeny hang. – Kenyeret venni indultam… de nincs… nincs elég pénzem… 

– Jöjjön, ne fagyoskodjon tovább, válasszon kenyeret! – mosolyognak a fiatalok.

– De csak ennyim van… – és már adná is a meleg érmét. 

Egyszerre meglódul a lába, már benn is van a meleg, kenyérillatos üzletben. Nézi a kalácsot, a puha tésztájú sütemények hadát, végül a torták és krémes csodák mögött tekintete megáll. A kenyeres polc. 

– A legolcsóbbat kérem. Mennyibe kerül a legolcsóbb? 

Kalácsok, kenyerek, puha tésztájú sütemények hada…

A fiatalok egymás szavába vágva ösztökélik, hogy most felejtse el a pénzt, válasszon kedvére, de ő makacsul kitart a legolcsóbb mellett. Az eladó unott képpel bámul, és nyersen, a megilletődés legcsekélyebb szikrája nélkül válaszolgat az idős néninek. A fiatalok nem értik a hangsúly tapintható érzéketlenségét, ám pillanatnyilag csak a néni és a kenyér köti le a figyelmüket.  

– Nem szeletelem fel. Elromlott a szeletelő – mondja gépies hangon az eladó és zacskóba csúsztatja a legolcsóbb kenyeret.  

A fiatalok csillogó szemekkel fizetnek, a néni elmarja a kenyeres zacskót, hálálkodik, nevet, és indul is a kijárat felé. Törékeny hangja egyszerre erőt, fakó arca színt kap.  

– A néni igazán aranyos, kedves  – kezdi az eladó, amint becsukódik a bolt ajtaja. – Csak ne játszaná minden héten ugyanezt. Kinéz egy jóindulatú, gyanútlan párt, fiatalokat leginkább, és addig szerénykedik, habog, remeg, amíg meg nem szánják őt. 

A fiatalok tiszta örömét hirtelen keserű méreg itatja át. Kérdőn néznek a néni felé, aki mintha megérezné ezt, az üvegen túlról még vissza is kacsint rájuk. Hol van már szeméből a fakó öregség? Furfang, diadalittas máz fényesíti azt. A fiatalokban szétterjed a méreg. A jószándék, az őszinte adakozás öröme a meglopottság érzésévé silányul. És dühösek ezért. Ám nem a nénire haragszanak, aki orvul becsapta, kihasználta őket, hanem az eladóra. Mert elvette tőlük az illúziót. A segítségnyújtás természetességébe vetett tiszta hitet. 

– Legalább nem alkoholt kért… – magyarázkodik az eladó.  

De hiába, mindhiába. A méregből mindenhová jutott…

 

Vége…