BLOG
Őszi irodalmi teadélután
– Monológ (novella)

2019. november 14.
Írta Kecsmár Szilvia
Egy régi-új novellát hoztam, amit nem sokkal a “hivatalos” asztrológiai tanulmányaim megkezdése előtt írtam, és egy irodalmi esten olvastam fel még 2014-ben, később a Szeged Antológiában jelent meg, máshol soha. 📚 Egészen meg is feledkeztem róla, ám a napokban, a kéziratok rendezése közben (több érdekesség mellett) rátaláltam.
FIGYELEM!!! A szöveg kizárólag nagy adag HUMORÉRZÉKKEL együtt működik! Minden más próbálkozás tévútra visz… 😉📖🍂💫 Egy kis fanyar játék a szavakkal, görbe tükör, ami néha jóval valóságosabb képet mutat az igazinál… Sok-sok vetülete van, ám mind közül a legfontosabb, hogy bármennyi terhet rakott is ránk az élet (mert mind kaptunk bőven), azért olyan nagyon mégse vegyük  komolyan… főleg saját magunkat ne… 😉

Íme a novella:

Igazi bekuckózós idő 🙂
MONOLÓG (novella)
Ismerjük meg sorsunkat! Ösztönöz az egyik életmód könyv. Szerencse, pénz, kapcsolatok, művészetek, elhízás, depresszió és egyéb nyavalyák… Csigáz tovább a tartalomjegyzék. És csakugyan, a sorsunkat megismerni felettébb szükséges, és ennek egyik legjobb módja, ha figyeljük a jeleket. Még jobb, ha alakítjuk őket. Én például reggelente szigorúan jobb lábbal érintem elsőként a földet, ami kisebbfajta mutatvánnyal felér, tekintve, hogy az ágy bal oldalán fekszem. Nagy felelősség ez, rögtön a nap első éber pillanatában. Ha elvétem, huszonnégy órára oda minden. És ez nem holmi népi babona, ez kérem, tisztán tapasztalás. Higgyék el, olyan sokszor jártam már meg, hogy tudom, milyen egy óvatlan mozdulat vagy csak félig éber állapot. Ha tehetném, ilyenkor rögtön visszafeküdnék az ágyba, magamra húznám a paplant, hogy az orrom se látsszon ki, csak annyira persze, hogy azért kapjak levegőt, egyébiránt feledni igyekezném a létezés minden kényszerű terhét másnap reggelig. Ám nem tehetem. Magamra rángatok valami gyűrött göncöt, reggeli gyanánt keserű kávét iszom, és száraz kenyérvéget rágcsálok. Ízesebb falat csak pocsékolás ilyen napon! Mert, amit más egy legyintéssel elhessegetne, az számomra a szörnyű vég kezdete vagy legalábbis egy borzalmas sorozat előhangja, belépő a rémségek világába, amelyről nagyon is tudom, hogy valóságos. Mintha megrendelésre történne minden. Valamit otthon hagyok, rohanok vissza, elszámolok harmincig, köpök hármat a jobb vállam felett, újra elindulok, egy fekete macska átszalad előttem, köpök újabb hármat a jobb vállam felett, egy létra utamat állja, csak alatta haladhatok át, semmi gond, három köpés… Esküszöm, a szám kiszárad, mire a munkahelyemre érek. 

És a borzalmak csak ekkor kezdődnek. A főnököm megosztja velem reggeli morfondírozásának eredményét, miszerint az a rengeteg munka, amit az elmúlt héten a reklámanyagra fordítottam mégsem egyezik az elképzeléseivel, úgyhogy kezdjem elölről az egészet, és lehetőleg a nap végére készüljek el teljesen. Ellenvetésnek helye nincs. Az, hogy tegnap még tökéletesnek, sőt forradalminak találta a terveket, mára mit sem számít. Nekiülök, hasalok, forognak a kerekek, zörög a csapágy, alig múlik dél, és a terv készen várja a főnök ámenjét, amikor varázsütésre kimúlik az élet a számítógépből, biztonsági mentést persze minek, de amúgy is mindegy, mert a gép makacs. Nem igyekszik újraindulni. A hardveres kollégák két órát dolgoznak rajta, kiderül a gond, csak a szentlélek tartotta eddig is, mondják. Persze én tudom, hogy a reggeli ballépésem az oka mindennek, de mélyen hallgatok. Nem mintha bármitől is megóvhatnám magam. A főnök ordít, a túlórázás nem opció, így maradok. Amíg kell. Amikor már nem tudom, hogy a fáradtságtól vagy az éhségtől ég–e jobban a szemem, rendelek egy pizzát. Eltévedtem, mondja a futár két órával később, pedig gyakori látogató nálunk. A pizza persze hideg, és sonkás helyett halas, amit ki nem állhatok, de kit érdekel ez már.  Este nyolcra végzek. Elküldöm az anyagot a főnöknek, aki soha, rá se hederít másnapig, kivéve most. Már az utcáról rángat vissza, mert eszébe jutott egy jobb szó a címsorba. Mit tehetnék? Fél tízkor hullafáradtan, a zuhogó esőtőtől átázva nyitom ki a lakásom ajtaját. Végre itthon! Ám mielőtt megkönnyebbülhetnék, meglátom az asszonyt, amint köntösbe bugyolálva a konyhaasztalnál gubbaszt. Nem szól, nem néz rám, csak szemrehányóan a naptárra mutat. Percek is eltelnek, mire felfogom, hogy épp elmulasztottam egy fontos estét, hogy még ajándékkal sem leptem meg, pedig ő igazán készült. Már–már magyarázkodásba kezdenék, de eszembe jut, hogy kár az igyekezetért, ez a nap minden percével vesztemre tör, és semmivel sem oldhatom fel a balszerencsét… A kanapé, tudom. Megágyazok. Hosszas hánykolódás után álomba zuhanok, de előbb még megfogadom, hogy másnap reggel rögtön jóváteszem mai vétkemet, minden eshetőségre való tekintettel kicserélem a kanapét, és kitalálok valamit a sors ellen. Például, kifürkészem.

Senki sem tudja elképzelni, milyen kitartó, alapos munkára képes sorsának kézben tartása érdekében, amíg neki nem lát. Velem is ez történik éppen. Soha nem sejtett erők szabadulnak fel, minden üres percemet a Nagy Célnak szentelem, könyvek, CD–k, amulettek, varázseszközök hevernek szerteszét a korábban mindig rendezett íróasztalomon. Fejemben bolygók, fényszögek, házak, kínai állatjegyek, Mennyei Törzsek, Földi Ágak, szimbolikus csillagok, Ji–King, a Tarot és cigány kártya lapjai, varázsigék és mantrák keverednek a mindent átható füstölők illatával. Azt hiszem, ez a szag örökre beette magát a ház falaiba! Több hónapnyi kitartó tanulás után végre kezdem megérteni, hogy minden okkal történik és önmagában semmi sem jó vagy rossz. Felfedezem a finom összefüggéseket, pontosan kiszámítom a szükséges lépések sorát, terveket gyártok és képleteket. Már tudom, hogy milyen bolygóállás mellett üdvös ezt vagy azt tennem, és fontos kerülnöm egy másik cselekvést. Többé nem dobál kénye–kedve szerint a sors, mert ha létezik is, előtte járok. Próbálják ki! Örökre megváltozik az életük. 

Már jó fél éve nyugodt vagyok. A betegségek és problémák messze elkerülnek, tőkém gyarapszik, az asszony újra imád, azt mondja, valahogy figyelmesebb lettem. Ez a varázsszó, tudom én. Hogy mi a következő lépés? A tudásomat most már összegezni, átadni szeretném, úgyhogy könyvet írok, vagy iskolát alapítok. Sokak segítségére lehetek, úgy hiszem. Már neki is fogtam. Könyvem címe nagyon frappáns és találó: Ismerjük meg sorsunkat! Világpiacra szánom, a bevételből iskolát alapítok. De TV műsoron is gondolkodom. Mindenesetre már felvettem a kapcsolatot az egyik helyi rádióval. Látnak bennem fantáziát. Lassan holisztikus rendszerré áll össze az életművem. Kérem, ne vegyék szerénytelenségnek a részemről, hogy tudom, mindenki életét megváltoztató tudás van birtokomban. Hol van már az a régi én, aki szorongva érintette reggelente jobb lábával a földet, félt a fekete macskától és a válla fölött köpködött. Most biztos kezekben van minden. Az én biztos kezeimben. Sebezhetetlen vagyok. Talán meg sem halok! 

Újabb hónapok telnek el. A könyvem jól fogy, az iskolát hirdetnem sem kell, úgyis mindenki tőlem akar tanulni. Már szelektálok a legjobb tanítványok között, nincs mese, a színvonalat tartani kell. Mi a következő lépés? A kérdés mind gyakrabban motoszkál fejemben. Világhatalom? Földi? Égi? Merre tovább? Mi jöhet még? A válasz hirtelen, velőtrázó élességgel érkezik. 

A fogam. Bölcsességem forrása. Az ördög vigye el, hogy nem húzattam ki már régen. Megbénít a fájdalom. Mert fáj a beszéd, az étel, a meleg, a hideg, a levegő, az élet. Könyveim nem adnak támpontot, az amulettek nem segítenek, a mantrák csak rontanak a helyzeten. Fogorvoshoz kellene mennem, de hogyan tehetném? A fél világ rajtam nevetne! Hogy Én, mindenek tudója holmi halandótól várjam megszabadulásomat? Hogyisne! Csak meglelem a megoldást! Kell, hogy legyen. Ha másképp nem megy, magam tépem ki az ideget avas üregéből. 

Jó ideje nem alszom. Szinte mindent kipróbáltam már. Egy füvesasszony lakóövezeti kerti törpe hozzám képest. Mindent elborít a csalán, zsurló, fokhagyma, gyömbér, kurkuma és még ki tudja mi minden pálinkával leöblített illata. És ekkor, talán az alkohol okozta bódulat, talán a fáradtságtól ködös tekintetem, egyszer csak egy népi bölcsességgel teli kis füzetre lel, benne az égi jel: „Ha fáj a foga, keljen ki bal lábbal az ágyból.” 

Hogyan? Sokévnyi berögződést tegyek félre most? És ha kezdődik az egész elölről? Úgy megszerettem felsőbbrendű énemet! Mit tegyek? 

Köszönöm, hogy elolvastad! 🙂