HÍREK

Könyvkritika

Nagy Bernadett

Babeș–Bolyai Tudományegyetem BTK

2020. március 13.

Rendkívüli napokat élünk. Rosszabbnál rosszabb hírek követik egymást szüntelen, megszokott világunkban semmi sem ugyanaz, mint akár tegnap vagy tegnapelőtt. Ezért is ért annyira váratlanul Nagy Bernadett levele. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar-angol szakos hallgatója ugyanis az irodalomkritika kurzusra az Egy maréknyi fűszer című regényemet választotta, és a róla írt kritikát megosztotta velem.  Betti beleegyezésével most én is veletek. Ezzel  csatlakozom az #otthonolvasok kezdeményezéshez.  Vigyázzatok magatokra!

Arról, hogy miért a sok utazás

Nagy Bernadett

Magyar―Angol szak (Babeș–Bolyai Tudományegyetem BTK, Kolozsvár, 2019.)

Budapest, Párizs, Brüsszel és India. Nyugat és a távoli Kelet. Konfliktusok és ellentétek. Az otthontól mindig szabadulni akarás, az identitáskeresés, a tanulmányi ösztöndíj, a jókor felkínált munkalehetőség az önfejlődés utazásán keresztül. Az Egy maréknyi fűszer című fejlődésregény a 21. század multikulturális világát tárja olvasója elé. Nem szab gátakat országhatárok között és a narrációval együtt kalauzol a Duna, Szajna és a Gangesz partjain. Emmi története az utazások és a kultúrák sokszínűségében mutatja be a lány életében bekövetkezett változásokat: a tudat és tudattalan közti harcot, az önazonosság keresését és a belső béke békétlenségét. Álmok, vágyak, barátok, szerelem és az egészet megörökítő fényképezőgép. Az írónő színes stílusának mivoltából szemtől szemben állhatunk a lencsevégre kapott helyszínekkel és szabadon érezhetjük Párizs és Brüsszel kávéillatát, a gazdag francia gasztronómiát és a Távol-Kelet titokzatos fűszervilágát.

Kecsmár Szilvia írásai évek óta jelennek meg folyóiratokban és kötetekben. Emmi története, az Egy maréknyi fűszer című regény 2018-ban jelent meg magánkiadásban, az írónő első regényeként.  

A könyvborító egy kissé csalókának tűnhet, hiszen a cím keltette lehetséges elvárásainkkal szemben nem találunk a gasztronómiára utaló fogalmakat, viszont jól kiéleződik a nő markában szorosan tartott fényképezőgép szerepe, mintegy előrevetítve annak fontosságát. A fiatal, 15 éves budapesti kamasz lány bemerészkedik egy alföldi kisvárosban a morózus, sarki fotográfushoz, akinek neve fogalom volt az egész környéken. és aki elhidegült a portrékészítéstől, viszont annál nagyobb szenvedélyt és fantáziát varázsolt a természeti képeibe, valamint a merész Emmi tanításába. A hajnali közös természetfotózások, a sötétkamra feltáruló varázsa Emmi egész későbbi életét meghatározta. A fotózás iránti vágy és szeretet a regény mozgatórugóiként értelmezhető, hiszen a fényképezés keretén belül találja szembe magát a főhős egy párizsi ösztöndíjjal, valamint a brüsszeli munkával. A borítón kiemelkedő szerepet kap a tűz is, ami előre jelzi a műben is jelen levő változást, mulandóságot, forróságot és lendületet, valamint az Emmi markában lángra csapott fűszereket: a terhek pattogását és sistergését Indiában, a Távol-Keleten. 

Kecsmár Szilvia a főhősnő, Emmi életének mozzanatain keresztül érezteti a párhuzamot a saját életünkkel, vagy legalább is a gondolatainkkal, vágyainkkal. A sorok között egybesiklik a történet a sajátunkkal. Ki ne érezte volna már úgy, hogy elege van a szürke hétköznapok világából és elutazik önmagát, barátokat, szerelmet, de legalább is, szerencsét próbálni egy más élet reményében. Aztán az első kudarcok után az otthon szele fuvallatára hazatér és magával rántja a „Mindenhol jó, de legjobb otthon.” érzése. Feltevődhet a kérdés, hogy lehet-e a regénynek neme, esetleg a célközönségnek életkora? Ahogyan az írónő elmondja, könyvét valószínűleg a nők hamarabb leveszik a polcról, mint a férfiak, de nem egy kimondottan női nemet megcélzó regény. A remek és egyszerű kifejezésmóddal, valamint a laza humorral mindenkiben képes megszólaltatni egy szeletet a saját életéből, nemtől és életkortól függetlenül, hiszen a barátság, szerelem, szakma, utazás, és önazonosság-tudat olyan összetevő fűszerei a létünknek, amely mindenkiben motoszkál és előtör, pláne, ha egy szereplőn keresztül megszólaltatják. Azonosulás önmagunkkal és a szereplőkkel. Laza humorral tárja fel a másokkal való együttélés ügyes-bajos mozzanatait. A párizsi lakást magáénak érezheti mindaz, aki hosszabb-rövidebb ideig idegenekkel élt egy fedél alatt. Szembetaláljuk magunkat Sophieval, aki a ház tulajdonosa, és akit titkok halmoznak fel, mégis elfoglalja a nappalit, ahol a magánszférája a többiek elé tárulhat. A közös főzések, fázások és szórakozások, a döbbenetes rápillantás mások étkezési szokásaira és formáira, valamint a lakótársunk vendégeinek nem mindig szívélyes fogadtatása mind-mind párhuzamba helyezhetőek a már általunk tapasztalhatottakkal. 

A mű egyik pozitívuma, hogy a szerelem fontos helyet foglal el Emmi életében, de nem rendelődik a történet alá. Ügyes szerzői bravúr, amely szintén rájátszik arra, hogy nemtől független szöveget olvashatunk. Emmi, a budapesti lány a fotózás szerelmesévé válik és egy ösztöndíj révén Párizsba veszi az irányt, ahol elmélyítheti szenvedélyét és kreativitását. Csakhogy a regény fordulatot vesz, hiszen megismerkedik a gasztronómia és kávéimádata által a Párizsban tartózkodó, belga származású Théoval, aki először úgy tűnhet, hogy a fotózás iránti szenvedély fölé kerekedhet. A szerelmet ábrázoló részek az elején klisésnek tűntek: ismeretlen kávéházban ülő, elveszettnek tűnő lány, akihez társul a már tapasztaltabb, környéket jól bejárt gavallér, később hajókázás a Szajnán a már jól ismert udvarlási formulákkal, valamint az összeköltözés és az azt körülölelő problémák, a nem kívánt terhességgel. A szerző roppant kifinomultsággal érinti a témát, de épp annyira, hogy hagyja olvasóját belehelyezkedni, de mindeközben nem engedi letérni az identitáskeresés utazásáról.

Az összeköltözés mámorában füstölgő fiatal pár idilljét is csak néhány oldal erejéig engedi az olvasó képzeletére bízni, hiszen belesző egy olyan törést, ami megváltoztatja a regény menetét, de ugyanakkor kellő helyet foglal egy sokszínű, kultúrák sokszínűségét magára öltő főhős történetében: November 13-a éjszakája mindent megváltoztatott. A vörösboros poharak még félig tele, a lepedő összegyűrve, ruhák a földön… Egy kellemesnek ígérkező este, aminek meghitt csendjébe élesen hasítottak a többé szűnni nem akaró zajok. […] végeláthatatlannak tetszett a sor. A békésnek hitt nyugati világra bizonytalanság szállt. Hasonlóképp, a nem tervezett, apa által abortuszt kívánó kisbaba rámutat arra, hogy Emmi az önfejlődésének alagútja végén nem a szerelem, hanem az utazás, a tenni akarás és a beláthatatlan újrakezdés áll. 

 Gondosan megválogatott, különböző értékrendekkel rendelkező, a kultúra sokszínűségét magukon viselő szereplők színesítik a történetet, Emmi történetét, akik akár maguk is a maroknyi fűszer sokoldalú összetevői. Már a regény legelején érezhető az apa-lánya közti konfliktus, hiszen a makacsság szállóige Emmi családjában. Az építész apa nem nézi jó szemmel lánya pályaválasztását, ugyanakkor legbelül ő is az önfejlődés útján próbál megbirkózni a múltjával. Az alföldi rokonok városában élő fotóművész, Paskay egész lénye titkokkal teli. Párizsba érkezve főhősünk szembetalálja magát a gettószerű szállodában a pénzsóvár és fanyar kaliberű Mohameddel. Nem sokkal ezután, Emmi életét Théo ízesíti, akinek a saját élete már Emmi érkezése előtt a feje tetején áll. A megfelelőnek tűnő párizsi albérlet és az új lakótársak szintén egy-egy újabb fűszer Emmi önfejlődésében: Camille a keserű humorával, Brigitte, a cigarettázási rutinjával és Sophie, a sajátos titokzatosságával. A francia városból kilépve egy belga tengerparti kávézóban találkozott Gittával, aki a legtökéletesebb, teljesen reményvesztett pillanatban felajánlotta a változás lehetőségét Indiában. Gitta kimerülve, egy új élet küszöbén töltekezni vágyott és rájönni a miértekre. Michelle, a kettős identitású elszánt lány és Viki, a bankszertárból érkező, aki kívülről bármennyire is sikeresnek tűnt, folyamatosan élete kérdéseire kereste a választ. Három különböző utat bejárt lány, aki Emmivel együtt elindul Indiába, az önismerés útjára: mindegyikük máshonnan, érkezett, más motivációkkal, de közös cél lebegett előttük, ami gyorsan közösségé formálta őket.  Mindemellett találkozhatunk a brüsszeli kávézóban dolgozó, álszent munkatárssal és a repülőn felvillanó Csabai Hubával, aki humoros, kámfor természetével szétszór egy kis vidámságot és jókedvet, majd eltűnik. Végül, de nem utolsó sorban kiemelném Emmie brüsszeli lakótársát, az idősödő Rozi nénit, aki egyszerre varázsolja a történetet Hamupipőkéévé, valamint Édes Annáévá. Az elején az idegesítő mostoha és munkáltató szerepét tölti be, de a regény vége felé egy végtelenül szerető barátnővé válik, aki kora ellenére megmutatja Emminek, hogy a változásnak és szeretetnek nincsenek (kor)határai. Sokrétű szereplők világába engedhetjük magunkat elkalauzolni, akik mind-mind hozzásegítenek ahhoz, hogy a regény kellőképpen betölthesse az önfejlődés mivoltát. 

Számomra a sorok olvasása közben egy kissé zavarónak tűnt a különböző nemzetekről alkotott, túl általánosságban értelmezett sztereotípiák. A franciaellenes apa úgy vélekedik a franciákról, mint akik felsőbbrendűnek hiszik magukat és saját kultúrájuknak tiszteletet vívnak ki. A franciákról alkotott véleményalkotás Emminél sem maradt ki: ez a fajta humor általános lehetett a franciáknál. A karakterek külső jellemzésénél szintén túlzott általánosítás figyelhető meg: Seszínű haját rövidre vágatta, ám a legkevésbé sem sikkesre, ahogy az egyébként egy párizsitól elvárható, legalábbis a franciák sikeres önmarketingjét ismerve. A fotósiskolában tanuló román lányt úgy jellemzi, mint aki kulturális és politikai berögződése miatt folyamatos áskálódásra hivatott el: Irina, a román lány azonban zsigeri ellenszenvvel nézte minden mozdulatát, előszeretettel kötözködött vele, folyton hibát keresve fotóiban. Annak ellenére, hogy a különböző nemzetekről alkotott (negatív) vélemény száma elvész, véleményem szerint néha elveszi a regény ritmusos előrehaladását, könnyen kizökkentve olvasóját a történet világából. 

Párhuzamban a néhol zavaró sztereotípiákkal, a folyamatos helyszín-váltások kissé megtörik és félbeszakítják a művet. Olvasod, belehelyezed magad a párizsi cukor- és kávémázas, gazdag gasztronómiai világba, Emmivel együtt sétálsz a Szajna partján, aztán hirtelen a Gangesz partján egy meditáció közepette találod magad. Aztán az asramok békés világa tárul eléd, ahol azonosulni próbálsz a keleti kultúrával és filozófiával, majd pillanatokon belül már Belgiumba szárnyalsz és Hamupipőke-történettel szembesülsz. A regény vége, valamint az egész mű tematikus felépítése kellőképpen megcáfolja a fenti állításomat és egy síkra terel mindent, ezzel ellentétben néha nehezen követhető, hogy melyik síkon mozgunk épp, valamint, hogy hogyan kerültünk oda. Egy kissé kevésbé kimunkáltnak vélem a helyszínek közti áthajlást, de nem negatívumként, hiszen valamelyest ez teszi a regényt színessé és izgalmassá. 

Összegzésként elmondható, hogy izgalmas, minden érzékszervet megmozgató, kultúrákban és szereplőkben színes olvasmányt tár elénk Kecsmár Szilvia, aki képes kellő hitelességgel és vizualitással körbeutazni olvasójával Budapestet, Párizst, Brüsszelt és Indiát. Miközben olvassuk az Egy maréknyi fűszer című regényt, szabadon belehelyezkedhetünk Emmi életébe és közben azon találjuk magunkat, hogy összeforrt történet áll előttünk: az Emmié és a miénk. Ha választ keresünk arra a kérdésre, hogy miért is a sok utazás, talán nehéz megtalálnunk azt. Mélységesen belemerítkezhetünk az idegen kultúrák világába, megpróbálhatjuk valahol otthon érezni magunkat, de identitásunkat csak utazásokat átélve lelhetjük meg, ahogyan Emmie is tette: az érzelmek, tapasztalatok és tanulás kalandjain keresztül. 

Könyvkritika

Olvasni jó! 😉