BLOG

Májusi gyöngyvirág

novella

2020. május 1.

Írta Kecsmár Szilvia

Minden évben nagyon várom a májust. Ilyenkor annyi az ünnep, hogy csak na. Kezdve például a végével, a gyereknappal. A legmókásabb nap az évben. A mama és a papa mindig kitalál valamit, és reggeltől estig minden csakis azért van, hogy mi szuper jól érezzük magunkat. Aztán ott az anyák napja. 

A papával és a kisöcsémmel (na jó, vele még nem, túl kicsi az ilyesmihez) korán kisettenkedünk a virágboltba, hogy a legnagyobb tulipáncsokorral lepjük meg a mamát. Én már rajzolni is szoktam neki, és a mama mindig nagyon megdicsér. Szerinte szerfelett tehetséges vagyok. Szerfelett. Szeretem ezt a szót. A mama olyan teátrálisan ejti ki, hogy azonnal zizegni kezd a fülemben, bekúszik a fejembe, ahol önálló életre kel. A mamának sok ilyen szava van. És én megjegyeztem az összeset. 

Például, amikor azt mondja, szeretlek, egy egész sor színes képkocka jelenik meg előttem. A mama mindegyiken nevet, és olyan puha, meleg ölelése van, hogy csak bekuckózni vágyom. Főleg, ha fáj valamim. Vagy eltörik a mécses. Mert az ugye eltörik. Nem azért, mert akarom. Én igazán nem, nem tervezek semmi ilyesmit. Csak megtörténik. Mintegy véletlenül. Ezért a szeretet az egyik legkülönlegesebb szó. Gyógyír mindenre. (Ezt amúgy a papától tudom.) 

Éljen a gyöngyvirágos ünnep! 🙂

De ma egy kicsit szomorú vagyok. Ugyanis ma debütáltam volna. Május elsején. Tavaly csak messziről figyeltem, ahogy a mama gyerekekkel körülvéve mosolyog, a pénztárcájából előveszi az aprót, és szétosztja a kisfiúk és kislányok között, akik virágcsokrot adnak cserébe. Nem értettem, miért olyan nagy szám az a kis fehér virág. Néhány szál az egész. És miért járja át a mamát éteri boldogság már a puszta látványától is? Éteri boldogság, ő maga mondta, nem én találtam ki. Szóval, gyöngyvirág. Legyen az, én nem bánom. Gondoltam, ha a mama örül, az nekünk is jó. Legalább nagyobb eséllyel van palacsinta vagy sütemény. Ahogy tavaly ilyenkor is, gyöngyvirágos napon. 

Aztán az eset megismétlődött ősszel, majd egész decemberben. Persze nem virággal. Gyümölcsöt, majd házi süteményt kínáltak ugyanazok a gyerekek, és a mama arca ismét ragyogott. Turpisságra gyanakodtam. Ám a papa elmagyarázta, hogy ezt errefelé így szokás. Persze a húsvéti locsolkodásról egy se hallott. Pedig franciául is elmondtam a kedvenc locsoló versemet. (Bevallom, a papa azért súgott egy kicsit.) 

Végül idén januárban vettem egy nagy levegőt. Azt nem mondom, hogy nem remegett a gyomrom, még szédülés is kerülgetett, de csak kitartottam és megkérdeztem a tanárnénit, elég nagy vagyok-e már én is.  Annak talált. Mivel magasabbra nőttem a többieknél, titkon bíztam a szerencsés fordulatban. Boldogabb nem is lehettem volna. 

Ám a karantén rendesen átírta a forgatókönyvet. Elhiszem, hogy sok felesleges dolgot kihúzott, ahogy a mama mondta, de azt nem gondolnám, hogy a gyöngyvirágos ünnep közéjük tartozott. Hiszen a szeretteinknek ajándékozott virág elvileg valóságos szerencse cunamit indít el, egy évre boldoggá téve a megajándékozottat. A papa szerint ez pont olyan, mint az újévi marcipán malac. Azért ebben egy kissé kételkedem. A marcipánt legalább meg lehet enni. 

A mama azt mondja, szomorkodás helyett találjak ki inkább valamit. Gondolkodjak el például azon, miért is akartam a többi gyerekkel együtt árulni a virágcsokrokat. Nem tagadom, rögtön a zsebpénz jutott az eszembe. És büszke akartam lenni magamra. Felnőttet játszani, vagy majdnem olyat. De félretettem az összes okot. Mert csak egy maradt. Az igazi. A mama mosolya. A többi csak maszlag, ahogy a papa mondaná.

Úgyhogy most töröm a fejem a rendesen. Hogyan legyen mégis gyöngyvirágos a május elseje? Mi lenne, ha rajzolnék? Egy egész csokorra valót. Akkor jutna mindenkinek. A boldogságból is. 

Köszönöm, hogy elolvastad! 🙂