BLOG

Képzeld el!

novella

2020. május 15.

Írta Kecsmár Szilvia

Képzelj el egy hatalmas parkot, tele harsogó levelű, vastag törzsű fákkal. És képzelj hozzá egy kíváncsi, folyton csacsogó, élénk kisfiút. Nekem máris beugrott egy. A nagyobbik fiam. Ő pont ilyen. 

És képzeld el, hogy a kisfiúval minden nap keresztülmentek ugyanazon a parkon, mert arra visz az utatok. Idilli kép, nem igaz? Máris látom magam előtt, ahogy ez a fiúcska futkározik, kacag, szalad hét határ felé, azért vissza-visszakacsint, hogy lássa, játszótársa vagy-e a nagy világfelfedezésben. Azaz, elég közel még a biztonságérzethez, de elég távol is, hogy saját önállóságát építgesse. Lelkesen gyűjtögeti a faágakat, leveleket, egy kivágott fa otthagyott tuskóján feszít délcegen, mert úgy sejti, minden egyes centiméter a felnőtté válás felé visz. A homoktól tiszta por, a fű zöldje nyomot hagyott – sebaj, a jó öreg szappan és a mosógép továbbra is a barátod.  

Minden szóról szóra így történik. Vagyis, történhetne így is. De ez csak félig lenne igaz. Ugyanis, ez a kisfiú, amióta először kinyílt a szeme a világra, ha meglát egy parkot, vagy akár egy magányos fát, máris ellenállhatatlan vágyat érez a fa-ölelkezéshez. Persze, szigorúan az előző gyakorlatsorok közbeiktatásával. És öleli sorra, egymás után az összeset. Precíz kölyök, mi tagadás, nem hagyna ki egyet sem. De ahogy ez lenni szokott, te nagyon indulnál már. Terelgeted jobbra, húzod balra, hogy legalább néhány fatörzs kimaradjon a nagy szeretetáradatból. Majd holnap ők kerülnek sorra – hajtogatod hasztalan. Az óra ketyeg, a fiúcska nem tágít. A tét emelkedik.  

Már hogy mehetne ő arrébb, amikor nagyon fontos dolga van éppen ott, és egyébként is, állj be inkább te a körbe, ahol a középpont még mindig a fa. Nagyot sóhajtasz, legyintesz hozzá, talán előbb szabadulsz, üsse kő. Nem jön be. Ahogy soha még. 

Úgyhogy, most képzelj el egy élénk kisfiút egy hatalmas parkban, és képzeld oda magadat is. Megvan? Akkor ti most jól összeölelkeztek egy fával, mit egy fával, egy egész erdőnyivel. És az idő csak telik, a fák száma alig csökken, mert van, amelyik nem kapott eleget, neki duplán jár. Hát nem varázslatos a képzelet? Milyen kár, hogy hirtelen támadt haskorgás vet véget neki. Na, nem a tiéd, te az étel iránti vágyat órákkal ezelőtt elnyomtad már. A kisfiú, ő éhezett meg olyan nagyon, hogy egyszerre a hazaút is csábítóvá vált. Mi lenne, ha holnap…? Úgyis tudod, találkozunk!

 

Köszönöm, hogy elolvastad! 🙂