Képzeld el!

Képzeld el!

BLOG

Képzeld el!

novella

2020. május 15.

Írta Kecsmár Szilvia

Képzelj el egy hatalmas parkot, tele harsogó levelű, vastag törzsű fákkal. És képzelj hozzá egy kíváncsi, folyton csacsogó, élénk kisfiút. Nekem máris beugrott egy. A nagyobbik fiam. Ő pont ilyen. 

És képzeld el, hogy a kisfiúval minden nap keresztülmentek ugyanazon a parkon, mert arra visz az utatok. Idilli kép, nem igaz? Máris látom magam előtt, ahogy ez a fiúcska futkározik, kacag, szalad hét határ felé, azért vissza-visszakacsint, hogy lássa, játszótársa vagy-e a nagy világfelfedezésben. Azaz, elég közel még a biztonságérzethez, de elég távol is, hogy saját önállóságát építgesse. Lelkesen gyűjtögeti a faágakat, leveleket, egy kivágott fa otthagyott tuskóján feszít délcegen, mert úgy sejti, minden egyes centiméter a felnőtté válás felé visz. A homoktól tiszta por, a fű zöldje nyomot hagyott – sebaj, a jó öreg szappan és a mosógép továbbra is a barátod.  

Minden szóról szóra így történik. Vagyis, történhetne így is. De ez csak félig lenne igaz. Ugyanis, ez a kisfiú, amióta először kinyílt a szeme a világra, ha meglát egy parkot, vagy akár egy magányos fát, máris ellenállhatatlan vágyat érez a fa-ölelkezéshez. Persze, szigorúan az előző gyakorlatsorok közbeiktatásával. És öleli sorra, egymás után az összeset. Precíz kölyök, mi tagadás, nem hagyna ki egyet sem. De ahogy ez lenni szokott, te nagyon indulnál már. Terelgeted jobbra, húzod balra, hogy legalább néhány fatörzs kimaradjon a nagy szeretetáradatból. Majd holnap ők kerülnek sorra – hajtogatod hasztalan. Az óra ketyeg, a fiúcska nem tágít. A tét emelkedik.  

Már hogy mehetne ő arrébb, amikor nagyon fontos dolga van éppen ott, és egyébként is, állj be inkább te a körbe, ahol a középpont még mindig a fa. Nagyot sóhajtasz, legyintesz hozzá, talán előbb szabadulsz, üsse kő. Nem jön be. Ahogy soha még. 

Úgyhogy, most képzelj el egy élénk kisfiút egy hatalmas parkban, és képzeld oda magadat is. Megvan? Akkor ti most jól összeölelkeztek egy fával, mit egy fával, egy egész erdőnyivel. És az idő csak telik, a fák száma alig csökken, mert van, amelyik nem kapott eleget, neki duplán jár. Hát nem varázslatos a képzelet? Milyen kár, hogy hirtelen támadt haskorgás vet véget neki. Na, nem a tiéd, te az étel iránti vágyat órákkal ezelőtt elnyomtad már. A kisfiú, ő éhezett meg olyan nagyon, hogy egyszerre a hazaút is csábítóvá vált. Mi lenne, ha holnap…? Úgyis tudod, találkozunk!

 

Köszönöm, hogy elolvastad! 🙂

Májusi gyöngyvirág

Májusi gyöngyvirág

BLOG

Májusi gyöngyvirág

novella

2020. május 1.

Írta Kecsmár Szilvia

Minden évben nagyon várom a májust. Ilyenkor annyi az ünnep, hogy csak na. Kezdve például a végével, a gyereknappal. A legmókásabb nap az évben. A mama és a papa mindig kitalál valamit, és reggeltől estig minden csakis azért van, hogy mi szuper jól érezzük magunkat. Aztán ott az anyák napja. 

A papával és a kisöcsémmel (na jó, vele még nem, túl kicsi az ilyesmihez) korán kisettenkedünk a virágboltba, hogy a legnagyobb tulipáncsokorral lepjük meg a mamát. Én már rajzolni is szoktam neki, és a mama mindig nagyon megdicsér. Szerinte szerfelett tehetséges vagyok. Szerfelett. Szeretem ezt a szót. A mama olyan teátrálisan ejti ki, hogy azonnal zizegni kezd a fülemben, bekúszik a fejembe, ahol önálló életre kel. A mamának sok ilyen szava van. És én megjegyeztem az összeset. 

Például, amikor azt mondja, szeretlek, egy egész sor színes képkocka jelenik meg előttem. A mama mindegyiken nevet, és olyan puha, meleg ölelése van, hogy csak bekuckózni vágyom. Főleg, ha fáj valamim. Vagy eltörik a mécses. Mert az ugye eltörik. Nem azért, mert akarom. Én igazán nem, nem tervezek semmi ilyesmit. Csak megtörténik. Mintegy véletlenül. Ezért a szeretet az egyik legkülönlegesebb szó. Gyógyír mindenre. (Ezt amúgy a papától tudom.) 

Éljen a gyöngyvirágos ünnep! 🙂

De ma egy kicsit szomorú vagyok. Ugyanis ma debütáltam volna. Május elsején. Tavaly csak messziről figyeltem, ahogy a mama gyerekekkel körülvéve mosolyog, a pénztárcájából előveszi az aprót, és szétosztja a kisfiúk és kislányok között, akik virágcsokrot adnak cserébe. Nem értettem, miért olyan nagy szám az a kis fehér virág. Néhány szál az egész. És miért járja át a mamát éteri boldogság már a puszta látványától is? Éteri boldogság, ő maga mondta, nem én találtam ki. Szóval, gyöngyvirág. Legyen az, én nem bánom. Gondoltam, ha a mama örül, az nekünk is jó. Legalább nagyobb eséllyel van palacsinta vagy sütemény. Ahogy tavaly ilyenkor is, gyöngyvirágos napon. 

Aztán az eset megismétlődött ősszel, majd egész decemberben. Persze nem virággal. Gyümölcsöt, majd házi süteményt kínáltak ugyanazok a gyerekek, és a mama arca ismét ragyogott. Turpisságra gyanakodtam. Ám a papa elmagyarázta, hogy ezt errefelé így szokás. Persze a húsvéti locsolkodásról egy se hallott. Pedig franciául is elmondtam a kedvenc locsoló versemet. (Bevallom, a papa azért súgott egy kicsit.) 

Végül idén januárban vettem egy nagy levegőt. Azt nem mondom, hogy nem remegett a gyomrom, még szédülés is kerülgetett, de csak kitartottam és megkérdeztem a tanárnénit, elég nagy vagyok-e már én is.  Annak talált. Mivel magasabbra nőttem a többieknél, titkon bíztam a szerencsés fordulatban. Boldogabb nem is lehettem volna. 

Ám a karantén rendesen átírta a forgatókönyvet. Elhiszem, hogy sok felesleges dolgot kihúzott, ahogy a mama mondta, de azt nem gondolnám, hogy a gyöngyvirágos ünnep közéjük tartozott. Hiszen a szeretteinknek ajándékozott virág elvileg valóságos szerencse cunamit indít el, egy évre boldoggá téve a megajándékozottat. A papa szerint ez pont olyan, mint az újévi marcipán malac. Azért ebben egy kissé kételkedem. A marcipánt legalább meg lehet enni. 

A mama azt mondja, szomorkodás helyett találjak ki inkább valamit. Gondolkodjak el például azon, miért is akartam a többi gyerekkel együtt árulni a virágcsokrokat. Nem tagadom, rögtön a zsebpénz jutott az eszembe. És büszke akartam lenni magamra. Felnőttet játszani, vagy majdnem olyat. De félretettem az összes okot. Mert csak egy maradt. Az igazi. A mama mosolya. A többi csak maszlag, ahogy a papa mondaná.

Úgyhogy most töröm a fejem a rendesen. Hogyan legyen mégis gyöngyvirágos a május elseje? Mi lenne, ha rajzolnék? Egy egész csokorra valót. Akkor jutna mindenkinek. A boldogságból is. 

Köszönöm, hogy elolvastad! 🙂

Őszi irodalmi teadélután – Monológ (novella)

Őszi irodalmi teadélután – Monológ (novella)

BLOG
Őszi irodalmi teadélután
– Monológ (novella)

2019. november 14.
Írta Kecsmár Szilvia
Egy régi-új novellát hoztam, amit nem sokkal a “hivatalos” asztrológiai tanulmányaim megkezdése előtt írtam, és egy irodalmi esten olvastam fel még 2014-ben, később a Szeged Antológiában jelent meg, máshol soha. 📚 Egészen meg is feledkeztem róla, ám a napokban, a kéziratok rendezése közben (több érdekesség mellett) rátaláltam.
FIGYELEM!!! A szöveg kizárólag nagy adag HUMORÉRZÉKKEL együtt működik! Minden más próbálkozás tévútra visz… 😉📖🍂💫 Egy kis fanyar játék a szavakkal, görbe tükör, ami néha jóval valóságosabb képet mutat az igazinál… Sok-sok vetülete van, ám mind közül a legfontosabb, hogy bármennyi terhet rakott is ránk az élet (mert mind kaptunk bőven), azért olyan nagyon mégse vegyük  komolyan… főleg saját magunkat ne… 😉

Íme a novella:

Igazi bekuckózós idő 🙂
MONOLÓG (novella)
Ismerjük meg sorsunkat! Ösztönöz az egyik életmód könyv. Szerencse, pénz, kapcsolatok, művészetek, elhízás, depresszió és egyéb nyavalyák… Csigáz tovább a tartalomjegyzék. És csakugyan, a sorsunkat megismerni felettébb szükséges, és ennek egyik legjobb módja, ha figyeljük a jeleket. Még jobb, ha alakítjuk őket. Én például reggelente szigorúan jobb lábbal érintem elsőként a földet, ami kisebbfajta mutatvánnyal felér, tekintve, hogy az ágy bal oldalán fekszem. Nagy felelősség ez, rögtön a nap első éber pillanatában. Ha elvétem, huszonnégy órára oda minden. És ez nem holmi népi babona, ez kérem, tisztán tapasztalás. Higgyék el, olyan sokszor jártam már meg, hogy tudom, milyen egy óvatlan mozdulat vagy csak félig éber állapot. Ha tehetném, ilyenkor rögtön visszafeküdnék az ágyba, magamra húznám a paplant, hogy az orrom se látsszon ki, csak annyira persze, hogy azért kapjak levegőt, egyébiránt feledni igyekezném a létezés minden kényszerű terhét másnap reggelig. Ám nem tehetem. Magamra rángatok valami gyűrött göncöt, reggeli gyanánt keserű kávét iszom, és száraz kenyérvéget rágcsálok. Ízesebb falat csak pocsékolás ilyen napon! Mert, amit más egy legyintéssel elhessegetne, az számomra a szörnyű vég kezdete vagy legalábbis egy borzalmas sorozat előhangja, belépő a rémségek világába, amelyről nagyon is tudom, hogy valóságos. Mintha megrendelésre történne minden. Valamit otthon hagyok, rohanok vissza, elszámolok harmincig, köpök hármat a jobb vállam felett, újra elindulok, egy fekete macska átszalad előttem, köpök újabb hármat a jobb vállam felett, egy létra utamat állja, csak alatta haladhatok át, semmi gond, három köpés… Esküszöm, a szám kiszárad, mire a munkahelyemre érek. 

És a borzalmak csak ekkor kezdődnek. A főnököm megosztja velem reggeli morfondírozásának eredményét, miszerint az a rengeteg munka, amit az elmúlt héten a reklámanyagra fordítottam mégsem egyezik az elképzeléseivel, úgyhogy kezdjem elölről az egészet, és lehetőleg a nap végére készüljek el teljesen. Ellenvetésnek helye nincs. Az, hogy tegnap még tökéletesnek, sőt forradalminak találta a terveket, mára mit sem számít. Nekiülök, hasalok, forognak a kerekek, zörög a csapágy, alig múlik dél, és a terv készen várja a főnök ámenjét, amikor varázsütésre kimúlik az élet a számítógépből, biztonsági mentést persze minek, de amúgy is mindegy, mert a gép makacs. Nem igyekszik újraindulni. A hardveres kollégák két órát dolgoznak rajta, kiderül a gond, csak a szentlélek tartotta eddig is, mondják. Persze én tudom, hogy a reggeli ballépésem az oka mindennek, de mélyen hallgatok. Nem mintha bármitől is megóvhatnám magam. A főnök ordít, a túlórázás nem opció, így maradok. Amíg kell. Amikor már nem tudom, hogy a fáradtságtól vagy az éhségtől ég–e jobban a szemem, rendelek egy pizzát. Eltévedtem, mondja a futár két órával később, pedig gyakori látogató nálunk. A pizza persze hideg, és sonkás helyett halas, amit ki nem állhatok, de kit érdekel ez már.  Este nyolcra végzek. Elküldöm az anyagot a főnöknek, aki soha, rá se hederít másnapig, kivéve most. Már az utcáról rángat vissza, mert eszébe jutott egy jobb szó a címsorba. Mit tehetnék? Fél tízkor hullafáradtan, a zuhogó esőtőtől átázva nyitom ki a lakásom ajtaját. Végre itthon! Ám mielőtt megkönnyebbülhetnék, meglátom az asszonyt, amint köntösbe bugyolálva a konyhaasztalnál gubbaszt. Nem szól, nem néz rám, csak szemrehányóan a naptárra mutat. Percek is eltelnek, mire felfogom, hogy épp elmulasztottam egy fontos estét, hogy még ajándékkal sem leptem meg, pedig ő igazán készült. Már–már magyarázkodásba kezdenék, de eszembe jut, hogy kár az igyekezetért, ez a nap minden percével vesztemre tör, és semmivel sem oldhatom fel a balszerencsét… A kanapé, tudom. Megágyazok. Hosszas hánykolódás után álomba zuhanok, de előbb még megfogadom, hogy másnap reggel rögtön jóváteszem mai vétkemet, minden eshetőségre való tekintettel kicserélem a kanapét, és kitalálok valamit a sors ellen. Például, kifürkészem.

Senki sem tudja elképzelni, milyen kitartó, alapos munkára képes sorsának kézben tartása érdekében, amíg neki nem lát. Velem is ez történik éppen. Soha nem sejtett erők szabadulnak fel, minden üres percemet a Nagy Célnak szentelem, könyvek, CD–k, amulettek, varázseszközök hevernek szerteszét a korábban mindig rendezett íróasztalomon. Fejemben bolygók, fényszögek, házak, kínai állatjegyek, Mennyei Törzsek, Földi Ágak, szimbolikus csillagok, Ji–King, a Tarot és cigány kártya lapjai, varázsigék és mantrák keverednek a mindent átható füstölők illatával. Azt hiszem, ez a szag örökre beette magát a ház falaiba! Több hónapnyi kitartó tanulás után végre kezdem megérteni, hogy minden okkal történik és önmagában semmi sem jó vagy rossz. Felfedezem a finom összefüggéseket, pontosan kiszámítom a szükséges lépések sorát, terveket gyártok és képleteket. Már tudom, hogy milyen bolygóállás mellett üdvös ezt vagy azt tennem, és fontos kerülnöm egy másik cselekvést. Többé nem dobál kénye–kedve szerint a sors, mert ha létezik is, előtte járok. Próbálják ki! Örökre megváltozik az életük. 

Már jó fél éve nyugodt vagyok. A betegségek és problémák messze elkerülnek, tőkém gyarapszik, az asszony újra imád, azt mondja, valahogy figyelmesebb lettem. Ez a varázsszó, tudom én. Hogy mi a következő lépés? A tudásomat most már összegezni, átadni szeretném, úgyhogy könyvet írok, vagy iskolát alapítok. Sokak segítségére lehetek, úgy hiszem. Már neki is fogtam. Könyvem címe nagyon frappáns és találó: Ismerjük meg sorsunkat! Világpiacra szánom, a bevételből iskolát alapítok. De TV műsoron is gondolkodom. Mindenesetre már felvettem a kapcsolatot az egyik helyi rádióval. Látnak bennem fantáziát. Lassan holisztikus rendszerré áll össze az életművem. Kérem, ne vegyék szerénytelenségnek a részemről, hogy tudom, mindenki életét megváltoztató tudás van birtokomban. Hol van már az a régi én, aki szorongva érintette reggelente jobb lábával a földet, félt a fekete macskától és a válla fölött köpködött. Most biztos kezekben van minden. Az én biztos kezeimben. Sebezhetetlen vagyok. Talán meg sem halok! 

Újabb hónapok telnek el. A könyvem jól fogy, az iskolát hirdetnem sem kell, úgyis mindenki tőlem akar tanulni. Már szelektálok a legjobb tanítványok között, nincs mese, a színvonalat tartani kell. Mi a következő lépés? A kérdés mind gyakrabban motoszkál fejemben. Világhatalom? Földi? Égi? Merre tovább? Mi jöhet még? A válasz hirtelen, velőtrázó élességgel érkezik. 

A fogam. Bölcsességem forrása. Az ördög vigye el, hogy nem húzattam ki már régen. Megbénít a fájdalom. Mert fáj a beszéd, az étel, a meleg, a hideg, a levegő, az élet. Könyveim nem adnak támpontot, az amulettek nem segítenek, a mantrák csak rontanak a helyzeten. Fogorvoshoz kellene mennem, de hogyan tehetném? A fél világ rajtam nevetne! Hogy Én, mindenek tudója holmi halandótól várjam megszabadulásomat? Hogyisne! Csak meglelem a megoldást! Kell, hogy legyen. Ha másképp nem megy, magam tépem ki az ideget avas üregéből. 

Jó ideje nem alszom. Szinte mindent kipróbáltam már. Egy füvesasszony lakóövezeti kerti törpe hozzám képest. Mindent elborít a csalán, zsurló, fokhagyma, gyömbér, kurkuma és még ki tudja mi minden pálinkával leöblített illata. És ekkor, talán az alkohol okozta bódulat, talán a fáradtságtól ködös tekintetem, egyszer csak egy népi bölcsességgel teli kis füzetre lel, benne az égi jel: „Ha fáj a foga, keljen ki bal lábbal az ágyból.” 

Hogyan? Sokévnyi berögződést tegyek félre most? És ha kezdődik az egész elölről? Úgy megszerettem felsőbbrendű énemet! Mit tegyek? 

Köszönöm, hogy elolvastad! 🙂

Kenyérillat

Kenyérillat

BLOG

Kenyérillat

 

2019. november 07.

Írta Kecsmár Szilvia

Az ajtóban toporog. Lazán összetűzött hajából a hideg szél minduntalan kikap egy-egy tincset, majd a másodpercnyi játékot megunva, már hagyja is magára. Mint mindenki más. Arcát erősen meggyűrték az évek, kék szemére vékony ködfátyol borul, és a kabát melege puhán veszi körbe terebélyes galambtestét. Mégsem ezeket látja meg elsőként a mellette elhaladó, hanem azt a nőt, aki valaha, réges-régen gyönyörű és örökké vidám volt… 

Tétován szemléli hol az elhaladó embereket, hol a fényes üvegajtót, amin túl csak úgy kacérkodnak vele a kalácsok, piték, péksütemények, habos csodák. Néha meg-megindul, mintha már nyitná is az ajtót, végül mégsem mozdul. Megzavarják a járókelők, a kereszteződés folyamatosan villogó lámpái és leginkább a pékségbe folyamatosan betérő vásárlók. Csak ő marad még mindig odakinn. 

Néhányan, mintha hallani vélnék törékeny hangját, amint suttog, remél, kér… Ám szavai éppoly erőtlenek, mint bizonytalan mozdulatai. Így sokáig nem történik semmi. Aztán egy kávézni készülő fiatal pár mégiscsak meghallja őt. Először nem is eszmél, hogy csakugyan visszafordulnak az ajtóból, kérdőn rátekintenek, és a nyitott tenyerében melegedő aprót lesik. 

– Nem akarok én… igazán… semmit… – hallatszik egyre tisztábban a törékeny hang. – Kenyeret venni indultam… de nincs… nincs elég pénzem… 

– Jöjjön, ne fagyoskodjon tovább, válasszon kenyeret! – mosolyognak a fiatalok.

– De csak ennyim van… – és már adná is a meleg érmét. 

Egyszerre meglódul a lába, már benn is van a meleg, kenyérillatos üzletben. Nézi a kalácsot, a puha tésztájú sütemények hadát, végül a torták és krémes csodák mögött tekintete megáll. A kenyeres polc. 

– A legolcsóbbat kérem. Mennyibe kerül a legolcsóbb? 

Kalácsok, kenyerek, puha tésztájú sütemények hada…

A fiatalok egymás szavába vágva ösztökélik, hogy most felejtse el a pénzt, válasszon kedvére, de ő makacsul kitart a legolcsóbb mellett. Az eladó unott képpel bámul, és nyersen, a megilletődés legcsekélyebb szikrája nélkül válaszolgat az idős néninek. A fiatalok nem értik a hangsúly tapintható érzéketlenségét, ám pillanatnyilag csak a néni és a kenyér köti le a figyelmüket.  

– Nem szeletelem fel. Elromlott a szeletelő – mondja gépies hangon az eladó és zacskóba csúsztatja a legolcsóbb kenyeret.  

A fiatalok csillogó szemekkel fizetnek, a néni elmarja a kenyeres zacskót, hálálkodik, nevet, és indul is a kijárat felé. Törékeny hangja egyszerre erőt, fakó arca színt kap.  

– A néni igazán aranyos, kedves  – kezdi az eladó, amint becsukódik a bolt ajtaja. – Csak ne játszaná minden héten ugyanezt. Kinéz egy jóindulatú, gyanútlan párt, fiatalokat leginkább, és addig szerénykedik, habog, remeg, amíg meg nem szánják őt. 

A fiatalok tiszta örömét hirtelen keserű méreg itatja át. Kérdőn néznek a néni felé, aki mintha megérezné ezt, az üvegen túlról még vissza is kacsint rájuk. Hol van már szeméből a fakó öregség? Furfang, diadalittas máz fényesíti azt. A fiatalokban szétterjed a méreg. A jószándék, az őszinte adakozás öröme a meglopottság érzésévé silányul. És dühösek ezért. Ám nem a nénire haragszanak, aki orvul becsapta, kihasználta őket, hanem az eladóra. Mert elvette tőlük az illúziót. A segítségnyújtás természetességébe vetett tiszta hitet. 

– Legalább nem alkoholt kért… – magyarázkodik az eladó.  

De hiába, mindhiába. A méregből mindenhová jutott…

 

Vége… 

A közös alkotás a legjobb játék

A közös alkotás a legjobb játék

BLOG

A közös alkotás a legjobb játék

(Egy grafika, egy novella)

2019. október 14.

Írta Kecsmár Szilvia

Simon Zoltán képzőművész mindig valódi “írópróbáló” játékokat eszel ki. Az első közös alkotásunk még 2016-ban született, és az Apám kalapja című albumban jelent meg. 

Emlékszem, hetekig nézegettem a kalapból (bizony, az album címadó kalapja) kisorsolt grafikát, ám sehogyan sem jutottam közelebb hozzá. Nem sokkal később, már Indiában a hajnali jóga és meditáció után, teljesen lecsendesedett elmével újból elővettem Zoli alkotását, és hirtelen úgy megnyílt előttem, hogy csak ki kellett olvasnom belőle a szavakat és egymás után, gyorsan leírnom. Hihetetlen élmény volt. Küldtem is Zolinak, azon nyomban, telefonon.

Simon Zoltán kalapból kisorsolt grafikája

Ez az egyik legrövidebb és egyben legmélyebb novellám, azt hiszem, magam sem értem még kristálytisztán valamennyi regiszterét, de azt tudom, hogy soha nem születhetett volna meg, ha nincs Simon Zoltán grafikája és én nem járok éppen akkor Indiában. Szerencsére, mindkét feltétel teljesült. 

Örök hála ezért! 🙂 

Simon Zoltán: Apám kalapja, 13. oldal

 

És maga a novella:
Már nem az
Befészkelte magát a gondolat, mantraként lüktet egyre bennem, hogy nem enyém már mindaz, mi voltam, füstgomolyaggá, semmivé lettem. Látom még  a tévelygések labirintusát, és az egykor otthonnak nevezett épület magas téglafalait. A testem. A húsom. Már csak a lehelet fűz hozzá, az emlékekből, vágyakból rakott tűz cérnavékony kéménygőze. Isten emelte fejemet a magasba, hogy onnan nézzem, a kötelék miként szakad szét, hogy üres, méla tekintetem mögött az elme a berögződéseket hogyan törli el.
Már nem az vagyok, aki voltam, de még az sem, aki lehetnék. Épp csak tarkón ragadott Isten, egy perce tanulom az elengedést, hogy mozduljon, zökkenjen végre a tapasztalások mély barázdáiban az életkerék…

Simon Zoltán képzőművész weboldala:

http://www.simonart.hu/albumok/kalap.htm

Amikor kinyílt a világ…

Amikor kinyílt a világ…

BLOG

Amikor kinyílt a világ

– London

2019. október 10.

Írta Kecsmár Szilvia

Veletek is előfordult már, hogy egy idegen városban járva azonnal otthonosan mozogtatok, és elfogott az érzés, akár élnétek is ott? Nekem több, nagyon kedves helyem is van (nem csak városok), ahová bármikor szívesen visszatérek. 

Az egyik ilyen város London, amit a 15. születésnapom előtt nem sokkal láttam először. Egy iskolai tanulmányút keretében angol családoknál helyeztek el minket, hogy ne csak nyelvet tanuljunk, hanem egy kicsit bele is lássunk a londoni mindennapokba. Sorsfordító kirándulás volt. Még mindig emlékszem a reggelek hangulatára, a félig odaégett pirítós illatára, a forró tejes tea ízére, a borzasztó ecetes chips ropogására a fogam alatt, az utcán ugrándozó mókusokra, a hatalmas tömegre, amiben mindenféle ember megfért, az eltévedésünkre és kalandos hazatalálásunkra, és arra az elementáris erőre, amivel maga London rám hatott.

A regényem egy-egy mozzanatában is visszaköszönnek a londoni élmények, pl. amikor Rozi néni barátnője felveti, hogy Emmi talán még az angol vécét sem ismeri. Nekünk konkrétan megmutatták, hogyan kell használni, hátha még sohasem láttunk hasonlót. A villanykapcsolóval ugyanígy ismerkedtünk. 🙂 

Kensington varázslatos házai között…

Mindezek ellenére életem egyik meghatározó útja volt, ahonnan hazatérve már nem voltam többé ugyanaz. Évek kellettek persze, hogy mindezt felfogjam, hogy megértsem a “kinyílt világ” fogalmát, amiben semmi sem állandó vagy leszögezett tény, hanem nagyon is változékony, sőt ezerféle, tele buktatókkal és lehetőségekkel – ez utóbbiakkal persze élni is tudni kell. 

Most, éppen hazatérve a londoni utamról, még mindig a város hatása alatt vagyok. Talán, mert valami ismét, visszavonhatatlanul megváltozott bennem. Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy azért fontos utaznunk, megismernünk a világot, hogy változzunk, és meglássuk a másikban is a változást. Mélyen hiszek ebben. Minden viszonyítás kérdése, és ezt csak akkor vesszük észre, ha kizökkenünk a mindennapok biztonságot nyújtó díszletei közül. Amint eltűnnek a megszokott falak, máris kénytelenek vagyunk nézni, látni, szagolni, érezni, tapasztalni, alkalmazkodni, formálódni… És mindez nyomot hagy. Ott, legbelül. 

Csodálatos az ősz, nagy sétákra, kirándulásokra csábít. Induljunk! 🙂

Londonban ♥︎ ✍ ✈︎