Májusi gyöngyvirág

Május elseje különleges ünneppé vált számunkra itt, Belgiumban élve.

A gyöngyvirág ajándékozása francia–belga kulturális hagyományként él: ez a kis fehér virág a tavasz, a megújulás és a szerencse jelképe. Egy népszerű eredettörténet IX. Károly francia királyhoz köti, aki a hagyomány szerint 1561-ben kapott gyöngyvirágot szerencsekívánságként.

Ez a hagyomány az elmúlt több mint tíz évben már saját családi ünnepünkké is vált.

Most újra megosztom a hat éve megjelent írásomat. Ez a novella arról mesél, hogyan válik egy idegen ország szokása lassan saját ünneppé. És arról is, hogy néha egy apró virág, egy gyermeki ötlet vagy egy mosoly is elég ahhoz, hogy valami megmozduljon bennünk.

A május számomra a szív nyílása, az egyszerű örömök, a hála és az áldás továbbadásának ideje. Soha nem tudhatjuk, egy apró gesztus a másik emberben milyen változásokat indíthat el.

A novella:

Májusi gyöngyvirág

Minden évben nagyon várom a májust. Ilyenkor annyi az ünnep, hogy csak na. Kezdve például a végével, a gyereknappal. A legmókásabb nap az évben. A mama és a papa mindig kitalál valamit, és reggeltől estig minden csakis azért van, hogy mi szuper jól érezzük magunkat. Aztán ott az anyák napja. A papával és a kisöcsémmel (na jó, vele még nem, túl kicsi az ilyesmihez) korán kisettenkedünk a virágboltba, hogy a legnagyobb tulipáncsokorral lepjük meg a mamát. Én már rajzolni is szoktam neki, és a mama mindig nagyon megdicsér. Szerinte szerfelett tehetséges vagyok. Szerfelett. Szeretem ezt a szót. A mama olyan teátrálisan ejti ki, hogy azonnal zizegni kezd a fülemben, bekúszik a fejembe, ahol önálló életre kel. A mamának sok ilyen szava van. És én megjegyeztem az összeset.

Például, amikor azt mondja, szeretlek, egy egész sor színes képkocka jelenik meg előttem. A mama mindegyiken nevet, és olyan puha, meleg ölelése van, hogy csak bekuckózni vágyom. Főleg, ha fáj valamim. Vagy eltörik a mécses. Mert az ugye eltörik. Nem azért, mert akarom. Én igazán nem, nem tervezek semmi ilyesmit. Csak megtörténik. Mintegy véletlenül. Ezért a szeretet az egyik legkülönlegesebb szó. Gyógyír mindenre. (Ezt amúgy a papától tudom.)

De ma egy kicsit szomorú vagyok. Ugyanis ma debütáltam volna. Május elsején. Tavaly csak messziről figyeltem, ahogy a mama gyerekekkel körülvéve mosolyog, a pénztárcájából előveszi az aprót, és szétosztja a kisfiúk és kislányok között, akik virágcsokrot adnak cserébe. Nem értettem, miért olyan nagy szám az a kis fehér virág. Néhány szál az egész. És miért járja át a mamát éteri boldogság már a puszta látványától is? Éteri boldogság, ő maga mondta, nem én találtam ki. Szóval, gyöngyvirág. Legyen az, én nem bánom. Gondoltam, ha a mama örül, az nekünk is jó. Legalább nagyobb eséllyel van palacsinta vagy sütemény. Ahogy tavaly ilyenkor is, gyöngyvirágos napon.

Aztán az eset megismétlődött ősszel, majd egész decemberben. Persze nem virággal. Gyümölcsöt, majd házi süteményt kínáltak ugyanazok a gyerekek, és a mama arca ismét ragyogott. Turpisságra gyanakodtam. Ám a papa elmagyarázta, hogy ezt errefelé így szokás. Persze a húsvéti locsolkodásról egy se hallott. Pedig franciául is elmondtam a kedvenc locsoló versemet. (Bevallom, a papa azért súgott egy kicsit.)

Végül idén januárban vettem egy nagy levegőt. Azt nem mondom, hogy nem remegett a gyomrom, még szédülés is kerülgetett, de csak kitartottam és megkérdeztem a tanárnénit, elég nagy vagyok-e már én is. Annak talált. Mivel magasabbra nőttem a többieknél, eleve bíztam a szerencsés fordulatban. Boldogabb nem is lehettem volna.

Ám a karantén rendesen átírta a forgatókönyvet. Elhiszem, hogy sok felesleges dolgot kihúzott, ahogy a mama mondta, de azt nem gondolnám, hogy a gyöngyvirágos ünnep közéjük tartozna. Hiszen a szeretteinknek ajándékozott virág elvileg valóságos szerencse cunamit indít el, egy évre boldoggá téve a megajándékozottat. A papa szerint ez pont olyan, mint az újévi marcipán malac. Azért ebben egy kissé kételkedem. A marcipánt legalább meg lehet enni.

A mama azt mondja, ne szomorkodjak, találjak ki inkább valamit. Gondolkodjak el például azon, miért is akartam a többi gyerekkel együtt árulni a virágcsokrokat. Nem tagadom, a zsebpénz lehetősége azonnal eszembe jutott. És büszke akartam lenni. Felnőttet játszani, vagy majdnem olyat. De félretettem az összes okot. Mert csak egy maradt. Az igazi. A mama mosolya. A többi csak maszlag, ahogy a papa mondaná.

Úgyhogy most töröm a fejem. Rendesen. Hogyan legyen mégis gyöngyvirágos május elseje? Mi lenne, ha rajzolnék? Egy egész csokorra valót. Akkor jutna mindenkinek. A szerencséből is.